Tallián Tibor: Magyar képek. Fejezetek a magyar zeneélet és zeneszerzés történetéből, 1940-1956 (Budapest, 2014)
"A műalkotásnak minden irányítását károsnak tartjuk". politikai fordulat zenei következmények
lyet Vargha Károly szövegének túláradó optimizmusa miatt sokan máig mozgalmi dalnak vélnek, a Fényes szellőkkel vetekedő tömeges népszerűségre tett szert. A politikai sorsforduló után az aktivista Bárdos elhallgatott, és a három évvel később írott Kölcseymotetta hasonlíthatatlanul magasztosabb koncepcióját úgy is értelmezhetjük, mint hoszszú önvizsgálatot követő beismerést: nem csak mások - én is ember vagyok, engem is fölragadott a földről a gondolat. Láttuk, Sárközy töredelmesen bevallotta, a zenepolitikai hangadók nem ismerték Bárdos 1945 utáni teljes munkásságát. Vajon valóban nem tudtak a komponista Kölcsey és József Attila neve fémjelezte pozitív korszakáról? Annak, aki figyelemmel kísérte Bárdos művészetét, általában a magyar kóruskultúra háború utáni éveit, értesülnie kellett róla, hiszen valamennyi darab megjelent a Magyar Kórus kiadásában. Elhallgatásuk az 1952-es attakban sokkal egyértelműbben vall arról, mi fájt a Bárdos ellen fellépő rosszkedvű zenepolitikusoknak, mint a megtámadott művekkel szemben felhozott ostoba kifogások: az háborította föl őket, hogy Bárdos nem folytatta a biztató, közösségépítő, magasrendűen politikus dalok sorozatát. Bárdos e helyett - kellő tisztelettel legyen mondva - „halandzsázott”. Aki ismerte, nem tagadja, sőt lelkesen állítja: az önmagával és másokkal szembeni szigorral, a szolgálat, a munka iránti keresztényi-szerzetesi elkötelezettséggel együtt ott élt benne a bőven áradó humor, az irónia, sőt a szarkazmus is. Egyáltalán nem zárhatjuk ki, hogy a Tréfás házasító kumkumjaival és a Tilinkós-beli dujduj-dudujokkal egyszerűen fügét mutatott az esztétikai normáknak és hatalmas hirdetőiknek. Persze, ha rejlett is efféle eulenspiegeli üzenet a tréfás népdalföldolgozások mélyén, a zeneszerző elsődleges célja és mozgatója mégiscsak a József Attila-i szándék volt: hogy a nehéz időben játszani is engedje a kórusmozgalom szép, komoly fiait és lányait. Játszani úgy, ahogyan akkor tudott, amikor még egyszerűen csak nép volt, nem „dolgozó nép”. Bárdos, a homo ludens nem f95í-ben lépett a kóruspódiumra. Népdalfeldolgozásainak jókedve már évtizedek óta gyönyörködtette az éneklő közösséget; a zenéjébe foglalt táncszavak, hangutánzó szótagok, kiáltások korábban is frissítették a kórusok és karnagyok vérkeringését. És edzették egyre nagyobb feladatok megvalósítására - ha az éppen nem is Sztálinváros építése volt. Bárdosban a játékos mindig együttműködött a pedagógussal, és ha népdalkórusai a harmónia terén nem is csábították merészebb kalandokra énekeseit, ritmusukkal és intonációs igényességükkel valóban a legmagasabb fokú virtuozitásra ösztönözte őket. Az elvtársak érezték és nehezményezték: Bárdos a Régi táncdallal és a Tilinkóssal a maga alternatív munkaversenyét hirdette meg. Ittzés Mihály forráskutatáson alapuló műjegyzéke megbízhatóan átvilágítja Bárdos életművének korábban áttekinthetetlen erdejét.8 Ám a keletkezés évszámánál pontosabb adat ismerete nélkül nem tudhatjuk, megelőzték vagy követették-e az egyes művek a pálya sorsfordító eseményeit, amelyek a Bárdos-afférhoz hasonlóan egyik napról a másikra megváltoztathatták a zeneszerző életviszonyait, a működését körülvevő légkört, személyes respektusát és kapcsolatrendszerét. Ezért csak nagy elővigyázatossággal kísérelhetjük meg rekonstruálni Bárdos zeneszerzői és művelődéspolitikusi reakcióját az 1952/1953 fordulóján ellene indított akcióra. Talányosnak tűnik Bárdos váratlan visszaté8 Ittzés Mihály, Bárdos Lajos, Budapest, Mágus, 2009 (Magyar zeneszerzők 36., sorozatszerk. Berlász Melinda), 22^t2. 312