Tallián Tibor: Magyar képek. Fejezetek a magyar zeneélet és zeneszerzés történetéből, 1940-1956 (Budapest, 2014)
"Nem én kiáltok, a föld dübörök". Magyar zene sztálin halála után
mény értelmében használja műve címeként. Ám a magyar köznyelv a poéma szót ritkán, legfeljebb a vers, költemény fentebb stílű, kissé negédes ízű szinonimájaként használja. Irodalmi műfajnévként is inkább csak a választékos fogalmazás céljával alkalmazzuk: a szokásosnál terjedelmesebb liriko-epikus költeményt - verses regényt - jelölünk vele. Mire készüljön hát a hallgató, aki a Gordonkaverseny Poémájával szembesül? Vegye tudomásul, hogy a versenymű első tételében fennkölten költői zenét fog élvezni, a másik kettőben prózaibbat? Arra számítson, hogy a Poema elmondja a fő történetet - de akkor milyen szerepet játszik a Ballada és a Capriccio? Talán afféle mellékdalét, mint József Attila Ódája végén? Már az első találkozáskor érezzük, a tételcímek között felfedezni vélt ellentmondás nem puszta külsőség, hanem a versenymű valós szerkezeti ambivalenciáját tükrözi - talán a komponista tudtán-szándékán kívül. Szembeszökő aránytalanság mutatkozik mindjárt a terjedelmi viszonyokban. A partitúra ugyan nem adja meg a tételek előadásának kívánatos időtartamát, de a zeneszerző életében készült autentikus lemezfelvételen az alia breve lejegyzett első tétel mindössze negyven másodperccel rövidebb, mint a másik kettő együttesen. Versenyművekben nem áll példa nélkül az első tétel ilyesfajta túlsúlya; a III. Zenei Héten elhangzottak között hasonló arányokat mutat Viski Zongoraversenye. Bartók viszont kései koncertjeiben gondosan kiegyensúlyozta a tételek időtartamát. A Hegedűversenyben az első, illetve a második és harmadik tétel 3:5 arányban viszonyul egymáshoz, a 3. zongoraversenyben pedig összevethető terjedelmű szélső tételek veszik körül a mindkettejüknél hosszabb Adagio religiosót. Bartók klasszikus architektúráját Mihály annak ellenére nem követi, hogy a Poema tematikájának és hangszerelésének legpoétikusabb momentumait félrehallhatatlanul a nagymester lírai versenyműstílusából kiindulva koncipiálta. A Hegedűverseny kantábilis témái inspirálták az a-líd/mixolíd modusban induló főtémát, ám már a téma további alakítása jelzi, hogy az utód nem kívánja követni az előd klasszikus mértéktartását. A Hegedűverseny 1. tételének hatütemes bevezetés után megszólaló, tizenhat ütemes főtémájával szemben a Gordonkaverseny hatvanegy ütemes főtémaszakaszát a szólóhangszer négy ütem bevezetés után megszakítás nélkül végigdalolja a 3. zongoraversenyből átvett zsongó vonóskíséret előtt, amit itt a hárfáknak a Hegedűversenyből kölcsönvett hangzása színesít. Valódi unendliche Melodie; modalitása és járása kezdetben a Bartók-Hegedűverseny Andante tranquillójának bensőséges dallamára emlékeztet, de továbbszövése nem annyira az idős, mint az ifjú Bartók - jelesül a Két arckép Ideális tétele - vénájából táplálkozik. Zenei érvényességét az első ütemtől az utolsóig megőrzi, nem annyira a dallami invenciónak, mint a lassú harmóniai ritmusban, többnyire hármashangzatokon továbbgördülő modulációs folyamatnak köszönhetően, amely - az alig módosuló akkordrillaszerű kísérőmotívum és a statikus hangszerelés előterében - fokról fokra gazdagítja és változtatja a téma modalitását, növeli ambitusát (mindvégig a hangszer melodikus tenortartományában), míg végül a kezdő gondolat visszatérésébe torkollik az A-dúros alaphangnemben. A főtémaszakasz végének váratlan, kvázi strofikus visszakanyarodása a kezdethez mottószerűen kiemeli a nyitó-motívumot; kivételes helyzetét az Allegro többszörösen is megerősíti. A szintén strofikus melléktéma nyugodtan, édesen, gyengéden, halkan (vonós divisi, tranquillo, dolce, teneremente, pianissimo) ereszkedő szellemhangjainak ellenpontjaként a gordonka in rilievo felidézi a főtéma emelkedő főmotívumát, a szinte dadogóan bensőséges, magyaros zárótéma mélyén pedig ugyancsak felrémlik a főtéma motivikus árnya. Megannyi költői konstrukciós eszköz, összhangban a tétel poétikai 363