Tallián Tibor: Magyar képek. Fejezetek a magyar zeneélet és zeneszerzés történetéből, 1940-1956 (Budapest, 2014)
"Nem én kiáltok, a föld dübörök". Magyar zene sztálin halála után
A könnyű kézzel, szinte jelzésszerűen odavetett nyitótétel után a Fuvolaverseny szerzője nem elégedhet meg aperszü léptékű, rövid lassúval. A sokrétű második tétel időtartama az Allegróéval egyezik, cselekményének sűrűsége pedig felül is múlja az előzményét. Erre már a tempók céltudatos változásaiból is következtethetünk. Az első téma Adagio sostenutóját valamivel élénkebb tempójú második gondolat követi (Piü mosso). Ezt erőteljes zenekari tutti szövi tovább, Allegrettón át Allegro ma non troppóig gyorsulva; a csúcsponton szinte a vészféket behúzva lassul vissza a Tempo I-re. A sebesség fokozatos, rugalmas gyorsulásával, majd hirtelen visszaesésével párhuzamosan a ritmusszervezés is utal a motivikus felszín alatt zajló rejtett cselekményre. Az első téma tartózkodóan bájos, színtisztán diatonikus fisz-moll dalperiódusa, amely először a szordinált első hegedűk középfekvésében hangzik el, majd megismétlődik és kibontakozik a fuvola magasában, a klasszicizáló banalitás árnyát a dallamsorok változó lélegzetével - két- és háromnegyedes ütemek váltogatásával - űzi el. A dallamot először üres kvintek, másodszor skálamenetek kísérik. E lenge bájjal szemben a második, tisztán c lá-pentaton, figuratívan semleges karakterű fuvolatéma kíséretében, és az abból kibontakozó szenvedélyes tutti középszakaszban egyöntetű háromnegyed metrum uralkodik; regularitását ötven ütemen át kíméletlen következetességgel suttogja vagy kalapálja a hallgató fülébe a staccato nyolcadokat sorakoztató ostinato zakatolása, melynek dinamikája a pianissimótól a fortissimóig, felrakása a magányos brácsaszólamtól az üstdobbal és cintányérral megerősített tuttiig terjed. A konfliktusos csúcspont elnémítja a szólóhangszert, és ennek a tétel meg is fizeti az árát: néhány ütemen át úgy érezzük, a Fuvolaverseny itt mutatja be az elkerülhetetlen áldozatot a szocialista realizmus oltárán. Itt, és talán még a következő szakaszban is. Az erőfitogtatás előbb tárgyilagos-triviális hármashangzat-szekvenciákba oldódva zárójelbe teszi önmagát; a játékba bekapcsolódik a sokáig némaságra ítélt szólófuvola, várakozásunk szerint azzal a céllal, hogy visszavezessen a nyitótéma pásztori tájaira. Ám kiderül, hogy a történet itt nem ér - nem érhet - véget. A repríz kora klasszikus vagy schuberti szokás szerint a szubdomináns h-mollban kezdődik. A vonósok a trombitákkal erősített teljes zenekar támogatásával, magas fekvésben kidalolják az első témát, és határozott, pozitív tónusban hozzáfűzik a második téma kvintesszenciáját, az elmaradhatatlan ritmus-ostinatóval egyetemben. A lírai kitárulkozás széles mozdulata éteri hárfaarpeggiókban halkul el; végül az első hegedűk távoli emlékképként - con sordino, senza vibrato - ismét felidézik a daltéma egyetlen, nyolcütemes sorba tömörített üzenetét, immár az alaphangnemben. Mindeközben a szólóhangszer hallgat; csak a kódában fűz a természetétől távol álló történésekhez a második témából lehasított fisz-tetraton - cisz-h-e-fisz - szignálként megszólaló, rejtélyes kommentárt, társalogva az üstdob nyolcadostinatójának szívdobogásával. Fia a titkos történetet a diatónia és a pentatónia vetélkedéseként fogjuk föl, az utolsó dallami gesztussal a „magyar hangnem” látszik győzedelmeskedni. Ám a záró Fisz-dúr akkord salamoni döntéssel felülírja, és magasabb-távolibb szférába helyezi át a megoldást. Presto tempójának köszönhetően a zárótétel feleannyi idő alatt lefut, mint akár az első, akár a második. Zenei eseménytartalma azonban egyik mögött sem marad el. Az impulzusgazdagságot a finálé is azzal éri el, hogy könnyed, ironikus játékot folytat önnön modelljével, a rondóformával. A zene kelet-európai - talán romános - tánckaraktert ölt, amely jellegében megelőlegezi a József Attila Concerto páros ütemű scherzóját, a Medvetáncot, csak éppen oldottabb, könnyedebb, játékosabb - mondhatni szemtelenebb -373