Tallián Tibor: Magyar képek. Fejezetek a magyar zeneélet és zeneszerzés történetéből, 1940-1956 (Budapest, 2014)
"Nem én kiáltok, a föld dübörök". Magyar zene sztálin halála után
borús, c-moll tónusú Adagio nyitókadencia után - tonálisán egyértelmű, eol-fríg árnyalatokban játszó g alapról indul. Az expozíció kényelmes vándorútja során bejárja az előírásos rokon hangnemi szinteket (c, f b), míg el nem éri a domináns D-dúrt. Nyomban el is hagyja, és újra bejárja az eddig megismert állomásokat. Jóleső tonális kétértelműség gyönyörködtet a miniatűr, fantáziaszerű kidolgozásban, amely úgy tesz, mintha az Adagio nyitókadencia visszatérésével C-dúrban fejezné be a tételt. A szubdomináns dúr uralkodik a tömör rekapituláció záró szakaszában is, és csak az utolsó, akaratos és nem egészen hihető mozdulat helyezi vissza jogaiba a g alaphangnemet. A világos tonális alapok fölött a kvartos-népdalos motivika és az éles-lombard ritmika otthonosan, jókedvűen, minden honfiúi mélabú és pátosz nélkül szegődik a magyar hagyomány szolgálatába. Teszi ezt utolérhetetlen bájjal a „nemzetidegen” háromnegyedes metrum keretében. Humoros, titkos álarcosbál díszletei között érezzük magunkat - a magyaros főtéma ereszkedő dallama és kacér keringőkísérete talán szándékosan céloz Schumann Carnavaljának Valse allemande tételére. De lehet, hogy nem maszkabálban, hanem színpadon vagyunk: a Furfangos diákok verbunkos menüettjéhez hasonlóan talán utalva is arra - a főtéma függeléke nyíltan idézi a Királykisasszony háromnegyedes verbunkos táncát A fából faragott királyfi második jelenetéből. A témák felragyognak, ha eljön az ideje, hogy azután gondtalanul beleolvadjanak az öt hangszer újra meg újra fölcsapó, kacagó, etűdszerű futamaiba, amelyek a formát feloldva a fúvóshangzás- és játék naturális jóérzésébe merítik bele a zenét és hallgatóját. Második helyen Allegro scherzosót játszik-játszat Szervánszky a muzsikusokkal és a hallgatókkal; a páros ütemű főrészt lassabb tempójú, háromnegyedes Trio ellentétezi. A Fuvolaverseny kapcsán említett, és a kvintett első tételének futamos fellazulásaiban is megfigyelhető reduktivitás a Scherzoso főrészben szemtelen leplezetlenséggel mutatkozik meg: a Pomádé király mondókás paródiastílusában tartott népies, táncos, csúfondárosan hangismétlő, majd oktávot ugró strófatéma úgy szalad végig önnön terjedelmén, mintha alig várná, hogy föl-le söprő skálákban oldódhasson fel. A hangnem c-dór, de a játékos modulációk és tréfás hangvétel együttesen határozott dúr benyomást keltenek. A kedvesen melankolikus f-moll Trióban a skálák egymást ellenpontozó, negyedekben föl-le sétáló tematikus anyaggá komolyodnak. A Scherzoso visszatérése csupán epizódnak tűnik, ugyanis a következő, világos-bensőséges b-mixolíd hangnemű, ABA formájú Andante tétel gyönyörűen hullámzó klarinéttémája félreismerhetetlenül a Trio skálatémájából származik. Ez a tétel üti meg az egész mű legvilágosabban „ötvenes évekbeli” hangját; ez az a táj, amelyben a vándor bármely útkanyarban vörös nyakkendős úttörők vidám csapatával találkozhat. Vagy betlehemi királyokkal - a József Attila Concerto második Scherzójában ugyanez az impresszionista színvilág ötlik szemünkbe. A zene lágysága, csendes vallomásszerűsége oly őszintén hangzik, hogy az a politikailag előítéletes hallgató fülében már-már a hihetőség határán jár. De aki megélte az ötvenes évek első felét, emlékezhet rá: a néhány év szocializmus minden igyekezete ellenére is alig-alig érintette a természetet, a tájat, a vidék ősi életformáját. Nem tudta kioltani a művészet belső napfényét sem, vagy mindörökre elvenni a zene játékos kedvét, amit a finálé gátlástalanul szabadjára is enged. Szép számú téma és témaforgács kergetőzik a g-mixolíd-dúr hangnemű Allegro vivace zárótételben; az oktávnyi terjedelemben ide-oda viliódzó főtémát talán a Scherzoso főmotívuma variánsának tekinthetjük - hozzátéve, hogy a variativitás itt és másutt gyakran a stílus hátterét alkotó népzenei típusokból következik. Vidám, improvizatívnak ható merészség jellem382