Tallián Tibor: Magyar képek. Fejezetek a magyar zeneélet és zeneszerzés történetéből, 1940-1956 (Budapest, 2014)
"Nem én kiáltok, a föld dübörök". Magyar zene sztálin halála után
SZERVÁNSZKY ENDRE CONCERTO JÓZSEF ATTILA EMLÉKÉRE Szabolcsi Bence ritkán kirándult a zenei zsurnalizmus területére; ha megtette, az többnyire az alkalom, a tárgy rendkívüli voltát, olykor közvetve vagy közvetlenül a pillanatnyi zenei-kulturális helyzet feszültségeit jelezte. így volt ez 1955. július 3-án a Szabad Népben Két új magyar mű és komoly zenénk állapota címmel megjelentetett publicisztikájában is. A cikkben Szabó Ferenc oratóriumát és Szervánszky Endre nagyzenekari Concertóját tárgyalta, egy-egy azon frissiben bemutatott művét annak a két élvonalbeli zeneszerzőnek, akik ha nem is irányították, de személyükben képviselték a zeneélet akkor már egymással nyíltan szembefordult két csoportosulását: a sztálinista-rákosista keményvonalasok Szabóra, a „létező szocializmusból” (talán még nem a szocializmus létezéséből) kiábrándult reformisták Szervánszkyra vetették vigyázó szemüket. Mielőtt a maga rejtjeles módján belefogott volna a két mű ismertetésébe, Szabolcsi képet rajzolt arról, amit a korra jellemző grammatikával többes szám első személyben „komoly zenénk állapotáénak nevezett. Tolla hírt adott a megrázkódtatásról, ami a Nagy Imre nevével fémjelzett óvatos politikai reformot és a gazdaság racionalizálásának (vulgo: racizás) kísérletét követően érte a szocialista realizmus mibenlétéről folytatott végtelen és terméketlen viták elefántcsonttornyába zárkózott zeneszerzőket: A legutóbbi hetekben kemény szavak hangzottak el arról, hogy a mai magyar zeneszerzés csak langyos operettek, balett parádék és könnyű bohózatok cukros vizével szolgálja ki a nagyközönség szórakozó kedvét; ami sikere van, ennek köszönheti. Sietünk a cáfolattal: nem így van: [...] igen komoly, megalkuvást nem ismerő művek is széleskörű közönségsikert aratnak. Nem hallgatjuk azonban el, hogy komoly zenénk hangjának bizonyos elsötétülése és megkeseredése egyenes arányban áll a könnyű múzsa diadalmenetének növekvő lármájával. Ami természetes is, hiszen súlyosabb veretű tehetségeink akárhányszor úgy érezhetik, hogy a mai élet emberi, nemzeti, társadalmi problémáinak jelentős részét operettmókává és táncos revüvé stilizálta néhány könnyű kezű művésztársunk bevált ügyessége, nekik a mondanivaló nehezebbje és hálátlanabbja maradt s ők épp ezért hajlamosak rá, hogy csalódottan visszavonuljanak a maguk választotta szigorú menedékbe. Az operett- és nótahullám az 1955-ös nyáron nem azon frissiben tört föl ismeretlen mélységekből, és fenyegette elnyeléssel a komolyzene addig vélt biztonságban lebegő bárkáját. Heveny sztálinista átnevelési kísérletek, a tömegdal, csasztuska és szocialista tánczene csődje után már 1952-ban megkezdődött a hagyományos szórakoztató műfajok visszatérése jogaikba. A folyamat felgyorsult az után, hogy 1953 nyarán Nagy Imre meghirdette az új kormányprogramot, s vele a művelődéspolitika liberalizálását. Igaz, hogy Nagy Imre 1955 márciusában megbukott, és a politikai hatalmat ismét a Rákosi-klikk ragadta magához, de a restaurációs kísérlet irányítói valamennyit okultak a történtekből, 405