Tallián Tibor: Magyar képek. Fejezetek a magyar zeneélet és zeneszerzés történetéből, 1940-1956 (Budapest, 2014)
"Nem én kiáltok, a föld dübörök". Magyar zene sztálin halála után
parasztdalokkal, bagatellekkel; így aztán valóságos modernista tüntetésnek számított, hogy Hernádi Lajos eljátszotta az op. 14. szvitet, Ungár Imre keze alatt pedig elindult hódító útjára az Éjszaka zenéje. Váltott előadókkal elhangzott valamennyi vonósnégyes, megszólalt a Kontrasztok és a kétzongorás Szonáta; kétszer is műsorra került a 2. hegedűzongora szonáta, a Tátrai-kvartett tagjai válogatást játszottak a Hegedű-duókból, Gertler Endre a hegedű Szólószonáta előadásával excellált, Ferencsik pedig elvezényelte a Cantatát. Bartók mellett magától értődőén több hangversenyen tisztelegtek a példamutató nagy ikerpár másik tagja előtt is, és Weiner Leó érett hangját is lehetett hallani. A nyolc évvel korábbi Bartók Fesztivál ambíciójától eltérően a 20. század Magyarországon kívül termett zenéjének prezentációját az 1956-os eseménysorban még szerénynek sem illendő nevezni. A válogatást minden jel szerint a meghívott előadókra bízták. Itáliát két olasz vendégkarmester, Carlo Zecchi és Mario Rossi jóvoltából Virgilio Mortari vonószenekari Musicája és Goffredo Petrassi markáns, de régebbi keletű 1. concertója képviselte. Saját műveit játszotta Pancso Vladigerov, a jónevű angol zongoristanő, Moura Limpany Hacsaturján Zongoraversenyét, a Romániát képviselő Halmos György a kolozsvári mester, Sigismund Todut,á nem különösebben kalandos Passacagliáját hozta magával, Gertler Milhaud-t játszott. Hajói látjuk, csak Prokofjev 7. szimfóniája hangzott el hazai produkcióban. Kronológiai értelemben kortárs nyugat-európai vagy amerikai mű még mutatóban sem bukkant föl, és ez nemcsak, hogy gettó-atmoszférába zárta a Bartók utáni magyar zeneszerző-nemzedék műveiből összeállított reprezentatív műsorozatot, de a tárgyilagos hallgató előtt bizonyos fokig devalválhatta még a mester zenéjének az új művekben visszaköszönő vonásait is. Mert Bartókból - kivált a kései Bartókból - visszaköszönő hangok, formák és tartalmak akadtak bőven. Kivételt képezett Viski János ifjúkori Szimfonikus Szvitje, és a Vonósnégyes-verseny, amit Kadosa gazdag életművéből előadásra kiválasztott; jellemző döntés az örök-modern klasszicista mű javára, még ha nem is szabad az újabb termés - például a „post-resolutiós” 2. szimfónia - megtagadásaként értelmeznünk. E kivételektől eltekintve a zenekari koncerteken az elmúlt 3^1 év elismeréssel fogadott, nagyszabású alkotásai domináltak: Hősi ének, Vörösmartyszimfónia, Emlékeztető-szimfónia, József Attila Concerto, és az újabb magyar versenymű-irodalom képviseletében Mihály András Gordonkaversenye. A Hősi énekkel egy műsorban Forrai Miklós bemutatta Lajtha Magnificatját; Kosa György, Farkas Ferenc, Dávid Gyula a nyomasztó hangulatú Bartók-terem egyik kamaraestjén jutott szóhoz. A negyedszázad szünet után újra kiírt budapesti Liszt-zongoraversenyre nem volt nehéz résztvevőket toborozni; delegáltjai ideirányításával a szervezők segítségére sietett a Nagy Barát is. Sokéves elzártság után jóval nagyobb feladat elé állította a rendezőséget a fesztivál kellő külföldi propagandája. Segítséget az egyetlen nemzetközi hírnevű hazai zenei tekintélytől kértek. Midőn Kun Imre, a fesztivál és zongoraverseny szervezésére felállított iroda vezetője 1956 áprilisában „A Bartók-fesztivál előkészületei”-ről referált, megemlítette, hogy Kodály meghívó leveleket küldött hatvan zenetudósnak és művésznek.1* Minthogy zenész körökben élt a meggyőződés (amit sem igazolni, sem cáfolni nem tudunk), miszerint „ma Bartók az egész világon századunk legtöbbet játszott 9 9 Új Zenei Szemle 7/4 (1956. április), 38-39. 423