Tallián Tibor: Magyar képek. Fejezetek a magyar zeneélet és zeneszerzés történetéből, 1940-1956 (Budapest, 2014)
"Nem én kiáltok, a föld dübörök". Magyar zene sztálin halála után
Fricsay Richárd az irredenta egyik legnépszerűbb indulójának pattogó dallamára applikálta - ha a föld, a föld, Isten kalapja, úgy hazánk, hazánk bokréta rajta... Ám Kodály bizonyosan nem törekedett arra, hogy saját, bonyolult felépítésű motettikus tételével a leventenótát kitörölje a tömegek emlékezetéből. A magyar nemzet 1846-os változata nem planh - siralmas ének -, inkább sirventes - ostorozó ének, melynek mondandója megengedhetetlen iróniával úgy foglalható össze: nem az a lényeg, mi van a kalapon, hanem, hogy mi van a kalap alatt. És bizony ezeréves története során a „bokrétás” nemzet vajmi kevéssé tündökölt szellemi teljesítményével: „Élt egy nép a Tisza táján, / Századokig, lomhán, gyáván.” Formailag a második nemzeti ódát is költői kérdés zárja - „O hazám, [...] mikor ébredsz önérzetre?”, ám a melankolikus kérdő forma voltaképpen határozott felszólítást közvetít, és a verset olvasó Kodály lehetetlennek érzi, hogy a harmincegynéhány sornyi kegyetlenül őszinte ostorozás után a nemzet ne engedelmeskednék a kérdésbe foglalt felhívásának. Ébredj önérzetre! - más szóval: talpra magyar! Ezért perel, ezt követeli mind a négy háború után komponált Petőfi-kórus végkicsengése. Petőfi négy versének feldolgozása alkotja Kodály kórustermésének gerincét az 1945 utáni évtizedben, számszerűleg azonban annak alig egyharmadát teszi ki. Mint a Petőficiklust, kronológiailag a teljes sorozatot is két élesen elkülönülő szakaszra bontja az 1949 és 1952 közötti négyéves hiátus a felnőtt a capella kórusok műfajaiban. Kodály e minden szónál beszédesebb hallgatással reagált az erőszakos kommunista hatalomátvételre. Az önmagára és a kórusokra kiszabott szilencium segíti az utókort a megelőző és rákövetkező évben írott és kiadott tételek politikai helyi értékének tárgyilagos megítélésében. Későbbi évek és évtizedek rossz tapasztalatainak fényében ugyanis az 1948. esztendő két tudatosan forradalmi, az új Magyarország hajnalát köszöntő, látványosan közösségi kórusművét akaratlanul „vonalasnak” ítélhetjük, és ha nem is opportunizmust, mindenesetre bizonyos konformizmust, az akkomodációra való hajlandóságot hallhatunk ki belőlük. E perspektíva azonban megtéveszt. A szabadság himnusza (La Marseillaise) különös elvontsággal ünnepli 1848 centenáriumát; a feldolgozás műfaja, és maga a francia szabadsághimnusz mint a feldolgozás tárgya, a forradalom és szabadságharc eszményét kvázi kiemeli a magyar történelemből, és az általános-emberi szférájába távolítja. Közvetlenül a Petőfi-sorozathoz kapcsolódik a Jankovich Ferenc versére komponált Jelige; bár hasonlíthatatlanul alacsonyabb költői színvonalon, de ez is tettre, „önérzetre” buzdítja a magyar népet. Bárdos egy időben kelt Kölcsey- és József Attila-epigrammáihoz hasonlóan Kodály sem azt a jövőt invokálja, amely a küszöbön álló politikai fordulattal hamarosan jelenné válik. Abban a jövőben bizakodik, amelyben (Jankovichcsal szólva) ugyan „szánt a gép [...] ősi mezőkön”, de nem „jár a traktor, zúg a gép”, ahogyan a sokaknak feledhetetlen László Imre kényszerül majd énekelni 1949- ben, Andocsy Béla vadonatúj tánccsárdásában. 1947-1948 kórusciklusát 1946-ban tudtunkkal egyetlen tétel előzte meg. A héber imafeldolgozást (Adoration - Boruch sém kővaud), amit utóbb más szöveggel, Szent Ferenc Naphimnuszának Szedő Dénes által készített rímes parafrázisával adott ki szerzője, a negyvenes évek második felének egyetlen teljes egészében politikamentes tételeként tarthatjuk számon.’ Háború után készített zsoltárfeldolgozásai viszont a legke-3 Ifj. Sapszon Ferenc, Kodály Zoltán és a musica sacra, Távlatok 76 (2007, Péter Pál), 236-246; http://www.tavlatok.hu/76/76kultura.htm 446