Tverdota György: Németh Andor. Egy középeurópai értelmiségi a XX. század első felében I. (Budapest, 2009)
Hazai közegben
leg egyenlő értékű, mint minden dolgok szívelése, igazi concordia; másodszor minden szó poétikus, vagyis belevonja asszociációs körébe a hozzá tartozó konkrétumokat, s konkrét jelenetté tömörít egyébként csak reflexióval vagy pátosszal megrögzíthető lelki folyamatokat. S így tér vissza fokozottan a költő kedves bogarassága, amint mindenáron villogóvá, sűrű fonatúvá, mindent magába foglalóvá kovácsolná négysorait, s ezt a képek sokszor értelemkivető pergetésével cselekszi... Az sem véletlen, hogy ez az álla ttal-növénny el összebújó közösség, a szívnek és intellektusnak ez az ázsiai melegsége éppen a japán vers technikájához jutott el."60 Ezen a ponton kell kitérnem arra a beállítottságra, amely (mint ezt több ízben említettem) végigvonult az író húszas években írt költészeti tárgyú cikkein: szókultuszára, mondatellenességére. Németh egyik alapgondolata az volt, hogy a modern költészet leszámol a mondattal, az értelem, a logika nyelvi megfelelőjével, s felszabadítja a szót vagy a szószerkezeteket, méltó pozíciójába juttatja azt, ami ősi a versben, az önálló szavakat, a dolgok megnevezését. Ahhoz képest, hogy kedves gondolatáról volt szó, meglepő hanyagsággal kezelte a kérdést. A szótani fordulat nyelvészeti alátámasztására sehol sem vállalkozott. A példákban, amelyekre hivatkozott, előfordulnak „»mots en liberté« - szabadon engedett szólamok",61 elszigetelt szavak, szabad, azaz nem mondatalkotó szintagmák. Németh ugyanakkor nem zavartatta magát attól, hogy az idézett szövegrészekben ezeknél nem kevesebb mondattanilag korrekt részlet található. A mondat elleni lázadás nagyon gyakran kimerült a központozás és a mondatkezdő nagybetűk elhagyásában. Láttuk, hogy az Eurydice útja... című szövegében ő maga is így járt el. A mondat azonban az ilyen enyhe támadással szemben nagyon könnyen megvédhető. Hangos felolvasás esetén például, hacsak a versmondó nem tesz külön erőfeszítést a monoton előadásmódra, a mondatok spontánul, önmaguktól visszaszerzik pozíciójukat. József Attila verseiben, amelyek születésénél Németh bábáskodott, szintén előfordulnak szabad szintagmák, mint például a Harmatocskában a „tömött, fonott falomb" sor. A mondatok többsége azonban inkább csak abban tér el a beszélt nyelv kifejezésmódjától, hogy feltűnően sok bennük a nominális mondat: „Lágy a táj, gyöngy az est." Mai szemmel, a ma szokásos poétikai elemzés felől közelítve tehát ez a szókultusz, mondatellenesség inkább csak deklarált eszménynek, semmint realitásnak tűnik. A korban azonban a magyar kritikában, de általában az európaiban sem sok példát találunk olyan nyelvi vizsgálódásokra, amelyekkel Németh megoldásai hátrányosan lennének szembeállíthatok. A szónak kölcsönzött különös hangsúly kinyilvánítására, a logikai és nyelvi körülményességet háttérbe szorító tömörségigény megfogalmazására, az ellipszis javaslására az író idézett megfogalmazásai elégséges eligazítást jelentettek. A Nyugat úgynevezett második nemzedékének költői közül Németh József Attilát és Illyést állította figyelme centrumába. Erdélyi modorának követésétől még Bécsben eltanácsolta barátját. Szabó Lőrincről csak mellékes megjegyzésre futotta tőle, lírája iránt, úgy látszik, nem volt érzéke.62 Illyés és József Attila, az ekkor még szoros barátságban lévő két későbbi rivális közül az egykorú írások fényében az utóbbi teljesítményét tartotta értékesebbnek, bár Németh azok közé a kritikusok közé tartozott, akik Illyés 60 Éhségek hetyke poétája (József Attila: Nincsen apám, se anyám), Literatura, 1929. április, 131-133. 61 Megy körben az arc, Korunk, 1927. június, 468. 62 Az új líráról, Literatura, 1929. szeptember, 324-326. 123