Tverdota György: Németh Andor. Egy középeurópai értelmiségi a XX. század első felében I. (Budapest, 2009)
Hét bő esztendő
„miniatűr" valóban epigrammatikus rövidségű, ám rendkívül magvas, tömör jellemzése az Ulyssesnek. Igazi kritikusi remeklés, amellyel Németh érzékeltetni tudta Joyce művének rendhagyó voltát, s egyben különleges világirodalmi rangját. Ugyanez mondható el a Valéryről írottakkal kapcsolatban. A francia költőt és esszéistát viszonylag későn, a húszas évek második felében fedezte föl, de ettől kezdve, a harmincas évek során mindvégig az egyik fő hivatkozási pontja maradt. A tudatosságnak, önfegyelemnek, klasszicizmusnak a romantika és az izmusok ösztönösség-kultuszára érkezett nagy reakcióját méltatta benne. A külföldi irodalomból új felfedezéseiről is beszámolt a szerző a Giraudoux-ról és a Julien Greenről írott fejezetekben. A magyar irodalomból az ekkor hozzá személyesen talán legközelebb álló két magyar alkotót: József Attilát és Karinthyt emelte ki. Az ő esetükben nem portré rajzolására vállalkozott, hanem megelégedett egy-egy különösen érdekes probléma exponálásával. József Attiláról szólva a Medáliák-korszakban született versmodell leírására összpontosította figyelmét. Karinthy esetében ezúttal az írói alkattal, az alkotó önmagával folytatott, a gyanútlan olvasó számára ismeretlen belső harcaival foglalkozott. A magyar és az európai írók együttes tárgyalása nem puszta szomszédságot jelentett, hanem például József Attila Medáliá inak valéry-i, mallarméi kontextusba állítását is lehetővé tette. Csak sajnálni lehet, hogy Németh a későbbiekben nem folytatta és nem tökéletesítette ezt az érdekes, sokat ígérő kísérletét.53 Az 1933-as év kritikusi teljesítményei közül feltétlenül kiemelést érdemel Kosztolányi Esti KornA-ciklusáról írott kritikája. Kosztolányival való barátsága a század elején, a New York márványasztalainál, Karinthy, Somlyó Zoltán társaságában, tehát az Esti-novellák életrajzi forrásvidékén kezdődött. Már csak ezért sem hiányzik kritikájából a referenciális oldal felidézése: „Aki Kosztolányi életét valamennyire ismeri, könnyűszerrel ellenőrizheti, mi e novellákban a költészet és mi a valóság." Némethtől azonban távol állt az életrajzi magyarázat erőltetése. A századelő egykori, őrá is jellemző hiperszenzibilis, dekadenciájával tetszelgő szellemiségét azért idézte föl, mert a novellaciklus lényegének a pályakezdő nyugatos ízléssel szakító Kosztolányi „gőgösen önző művészfilozófiája" kifejtését tekintette. Egy olyan művészi pozíció kiharcolásaként értelmezte a novellákat, amely éppen A szegény kisgyermek panaszai vagy az Őszi koncert esztétizmusától kívánt eltávolodni. Kosztolányinak egykori önmagát Esti Kornél alakjában sikerült elidegenítenie attól a személyiségtől, akivé vált. A ciklus főhősének ábrázolását Németh ebből a perspektívából olykor egyenesen pamfletnek érezte. Sőt mit több, Kosztolányi egész fejlődését az ifjúkori esztétizmus, a század eleji lírai láz kritikájaként mutatta be, s ennek jegyében még az Ady-ellenes pamfletben is indirekt önkritikát látott. A szinte valéry-i végletességű tudatosság, pontosság, fölényes és bravúros írásművészet, az írás „bámulatos hogyan"-ja, a múltbeli önmaga és egy korszak szellemisége fölött aratott nyelvi, művészi győzelem volt szerinte az Esfi-novellák remekmű voltának záloga.54 Az útikönyvírás után Németh érdeklődését a detektívregényben rejlő lehetőségekbe vetett illúziók térítették ki a komolyabb, szellemi rangjához illőbb és tehetségének természetéhez jobban illeszkedő feladatok vállalásától. A Sanda Kandúr után Berlinben Koestlerrel a nagyvárosi történetek egy másik témájának kidolgozásához is hozzáfog53 Miniatűrök, Ceruzajegyzetek írókról, könyvekről, Porond, 1933. (II. évf. 1. sz. [2]). 97-98. 54 Kosztolányi Dezsőről, A Toll, 1933. szeptember 23. (V évf. 5. 69 sz.) 126-129. 189