Tverdota György: Németh Andor. Egy középeurópai értelmiségi a XX. század első felében I. (Budapest, 2009)
Három év feszített üzemmódban
értelmezést nyújtott egyik saját verséről, amelyet Németh Andor vezetett be az eszmecserébe. A Ha a hold süt című versről van szó. Ezzel a versével József Attila azt a vitában elfoglalt álláspontját illusztrálta, amely szerint a költő verseiben akaratlanul nemcsak tudattalanját, hanem egyenesen testi állapotait is kifejezi. A másik mozzanat maga ez az álláspont, amely mértéktartó módon megfogalmazott változatában képviselhető is lenne: a formalizmussal szemben a költészet kifejező funkciójára teszi a hangsúlyt, természetesen határozottan mélylélektani alapon. E sajátos kifejezésesztétika centrumában a Freud által kifejtett szublimáció jelensége állt, csak éppen a költő a megszokotthoz képest fordított irányban, a magasrendű, szublimált szellemi terméktől a szublimálásra váró, szégyellt, titkolt, homályban hagyott ösztöntartalmak, testi állapotok felé tette meg az utat. A szabad vita hevében azonban szertelen, a közönséget meghökkentő módon a kifejezést kereső testi állapotok köréből az anyagcsere jelenségeit választotta ki példa gyanánt. József Attila szempontjából az ebből következő harmadik mozzanat lett a vita legfontosabb nyeresége. A költő úgy érezte, hogy álláspontját nem tudta kellőképpen pregnánsan megfogalmazni a vita során, ezért utólag versben fejtette ki felfogását. így született az Ars poetica. Polemikus mű, s a vitapartner, akinek érveire a költő válaszolt, Németh Andor volt. Ez a magyarázata annak, hogy a verset a költő neki dedikálta. Németh a maga részéről igen alaposan felkészült a vitára, s e magas igény is szavatolta azt a fontosságot, amelyre az alkalom szert tett. A kritikus és a költő viszonyát taglalta bevezető előadásában, illetve - ami miatt a költő szemrehányást is tett utóbb neki - elsősorban saját magáról, azaz a kritikusról beszélt. Tiszta típusokkal dolgozott, nem számolva azzal, hogy ő, a kritikus, egyúttal íróként, költőként, drámaíróként is figyelemre méltó munkásságot folytatott, József Attila, a költő pedig kritikusként is működött. Ma is figyelmet érdemlő gondolatmenetében Németh azon közkeletű, téves elképzelés ellen hadakozott, amely a kritikust az ítélkező funkció gyakorlójára, a művekről utólag megjelent recenziók szerzőjére redukálta. Ezzel szemben kimutatta, hogy az irodalom világa belsőleg sokkal szervesebb, szereplői sokkal nagyobb mértékben vannak kölcsönösen egymásra utalva, mint azt a kívülálló feltételezné. A remekművek létrejötte alkotó, kritikus, olvasó bonyolult összjátékának köszönhető. írásának ez a része a személyes oldal túlhangsúlyozása nélkül szemérmes vallomásként is olvasható arról a közös műhelymunkáról, amelynek során ő maga is részese lehetett József Attila költői zsenije akadálytalan kibontakozásának. Az írás35 méltó társa azoknak a Németh Andor-szövegeknek, amelyek nem valamely konkrét szerzőt, művet vagy eseményt választottak tárgyul, hanem az irodalom általános kérdéseiről szóltak, amilyen például az Előszó egy irodalmi tanulmányhoz, vagy A várakozásról szóló esszé volt. A vita nemcsak József Attilában keltett további visszhangokat, hanem Németh Andor is visszatért a február eleji eszmecseréhez. „A Toll következő számában Kiss Józsefről írtam, de a cikkben nem sok szó volt Kiss Józsefről; a cikk nem más, mint egy nagy önvallomás."36 Németh itt felvette a költő által eléje dobott kesztyűt és elmondta véleményét a költészet és a lelki betegség, a triviális élménytartalmak és a szorosan vett művészi funkció közötti viszonyról. A kesztyűt felvette ugyan, de álláspontja nem tekint35 A kritikus és a költő, A Toll, 1937. február 20. (IX. évf. 2. sz.) 61-65. 36 Emi 680. 231