Tverdota György: Németh Andor. Egy középeurópai értelmiségi a XX. század első felében I. (Budapest, 2009)
A őálya kezdete
emlékszem könyvek ízére, stílustulajdonságaira, összefüggésekre, vonatkozásokra, referenciákra, a könyvekkel szembeni magatartásom objektivált, kritikai, metierszerű, inkább értelmi, mint szenzibilis. Méltánylom őket, de nem forgatnak ki magamból. Nem mintha elvesztettem volna érzékenységemet, ellenkezőleg: majdnem betegesen reagálok, sokszor a tartalom rovására, formális szépségekre, az alakítókészség vagy a kifejezés inedit változataira. De hogy valóban én vagyok-e az, akiben ez a processzus lejátszódik, vagy egy különös érzékenység, mely, személyiségem parazitája, elvonja figyelmemet és energiámat attól, amire irányulniuk kellene, azt nem tudom. Minden gyakorlati és hasznossági szemponttól függetlenül működik, anélkül, hogy magánéletemet, triviális pillanataimat befolyásolná. így külső életem látszólagos mozdulatlansága és mereven ismétlődő reflexei ellenére, valahogy úgy érzem magamat, mint az utazó, aki a valóságos élet kulisszái között örökké a tengereket járja, bódító fűszerillatú szigeteken köt ki, sarki éjszakákat telel át és így tovább. Nem egyes könyvekről van itt szó, hanem területekről, szigettengerekről és kontinensekről, a művek kommunikálnak egymással, néha mélyen behatolnak az ismeretlenbe."1 Az egyik ilyen legenda az elhatalmasodó olvasási szenvedélyt az írás elhanyagolásával állította ellentétpárba. Eszerint Németh lett volna a „magyar Nemirovszky", aki meghátrált az írói feladatok elől, akinek passzivitásra hajló lénye az alkotás helyett választotta volna inkább az olvasást. Ez a kép hamis. Németh Andor élete bizonyos korszakaiban, amikor számítottak munkájára, amikor azt tapasztalta, hogy odafigyelnek a szavára, nagy kitartással és szorgalommal munkálkodott. Ki vetheti a szemére, ha a világháborús internáló táborokban nem látogatta sűrűn a Múzsa? Lehetett-e többet várni egy Marseille melletti halászfaluban magát meghúzó idegentől, mint amennyi mégis kitelt tőle, egyebek között egy monográfia József Attiláról, s egy másik könyv, francia nyelven, Franz Kafkáról? Mit tegyen az a polgári értelmiségi, akinek véleményére a diktatúra irodalompolitikája nem volt kíváncsi? Némethnek minden oka meglett volna, hogy letegye a tollat. De nem ez történt. Noirmoutier-ban és Ile d'Yeu-n még valóban inkább csak olvasott, de második bujdosása és élete végén bekövetkezett belső emigrációja idején sem mondott le gondolatai megfogalmazásáról. Ennek köszönhetjük ránk maradt terjedelmes kéziratos hagyatékát, amely egy rendkívül izgalmas arcot villant fel. Talán gyakori idegenbe kényszerültsége élezte ki ítélőképességét, amellyel a legelsők között figyelt föl nálunk a világirodalom olyan nagyságaira, mint Marcel Proust, Franz Kafka, James Joyce, a filozófiában Martin Heidegger és Jean-Paul Sartre, s a sor folytatható lenne. Alkati puhasága, passzivitása, sodródásra való hajlama, rezignációja és egy sor más, leginkább önnönmaga számára kedvezőtlen tulajdonsága folytán számos kudarc érte, rossz döntéseket hozott, számlájára írhatók melléfogások, tehetségét aprópénzre váltó vállalkozások, s egészében véve nem futotta be azt a pályát, amelyre tehetsége alapján képes lett volna. De éppen mert rendkívüli szellem volt, még ezek a sikertelenségek is sok és mély tanulsággal járnak, ennek számbavétele alkalmas lehet mélyebb önismeretünk kimunkálására. 1 Németh Andor, in: Az új könyvek könyve, összegyűjtötte és bevezetéssel ellátta Kőhalmi Béla, Gergely R. kiadása, Bp., 1937.244-245. 9