Tverdota György: Németh Andor. Egy középeurópai értelmiségi a XX. század első felében I. (Budapest, 2009)
Hazai közegben
Németh Andor és József Attila A tiszta költészeti törekvés termékenységéről József Attila „medáliái", és más, a húszas évek végén írt, többségükben a Nincsen apám, se anyám kötetben napvilágot látott darabjai győzték meg az írót. Gondolkodásának erről, a Medáliákra és rokon verseire alapozó fordulatáról így számolt be egy 1938-as visszatekintésében: „Ezekben az években nagyjából már lezajlott a költői konvenciók háború utáni revíziója, az aktivisták és a szürrealisták kidolgozták - néha egészen a képtelenségig - elméletüket. A számtalan költői iskola egy tételben egyezett meg: a költészet a szellem öncélú funkciója, ellentéte a közlésnek. Ezt a tételt József Attila is magáévá tette. Mint az egész költői front, Valérytől Tristan Tzaráig, ő is ki akarta küszöbölni verseiből a rezonírozó elemeket, a melldöngető szószátyárkodást, a giccses érzelgősséget s általában mindazt, amit a filiszter a régi értelemben vett költészet kifejező eszközeinek vélt: A közlés technikája a kifejtés, hirdettük, a költészeté a kifejezés. Valamennyiünk ideálja a komprimált vers volt, amelyben nem a költői van felhígítva, hanem melynek az élvezőben kell feloldódnia. Mert minden eleme tiszta poézis, még a betűk rendje és egymásutánja is. Visszatekintve úgy látom, hogy ezt az eszményt egyedül József Attila tudta közülünk majdnem hiánytalanul megvalósítani... Egyelőre azonban 1927-ben vagyunk, a Medáliáknál. Ez az év az abszolút költészet éve József Attilánál, minden mellékcél és mellékgondolat nélkül. Ideálja, mint ebben az időben mindannyiunké, a varázsige, a szavakba boszorkányozott bűverő és sajátosan a népdal ártatlan, együgyű bája. Ezt a két eszményt forrasztotta össze Medáliáiban. Lejtésük, fesztelenségük a népdalé. Elvarázsolt tartalmuk a varázsigéké. Formájukban japán versekre emlékeztetnek, látszólag éppen olyan egyszerűek. Technikájuk viszont a kubista festményeké, mert nem üres ábrándozások, hanem a valóság visszfényei."43 E terjedelmes idézet nemcsak azért fontos, mert az írónak a József Attilával való, egész további életükre szóló műhelykapcsolatát megalapozó elveket fejti ki, hanem azért is, mert mindazt összefoglalja, ameddig Németh Andor költészetfelfogása a húszas évek végére eljutott, s egy olyan koncepciót tár elénk, amely alapelemeiben egész további pályája során nem változott meg. A permanens modernség álláspontját itt is változatlanul fenntartotta. Az egész költői front egyetértéséről beszélt, amely front létezéséről a benne állítólag részt vevő költőknek valószínűleg sejtelmük sem volt. A front két szélső pontjára állított neoklasszicista Paul Valéry és a dadaista-szürrealista Tristan Tzara például aligha számították magukat ugyanazon táborba. Németh Andor azonban nagyvonalúan eltekintett az őket elválasztó fényévnyi távolságtól, mert ő a modernségnek lényegi közös pontját kereste és vélte megtalálni a mindkét költőnél hatékony tételben: „a költészet a szellem öncélú funkciója." Az aktivizmus és a szürrealizmus szerinte már e költői front megszerveződése előtt betöltötte hivatását azzal, hogy elvégezte a költői konvenciók háború utáni revízióját, azaz gyökeres újításokat vezetett be a költői gyakorlatba. A legmodernebb törekvést, ennek legfontosabb, jellegadó cselekedete, a költőieden elemnek a versből történő eliminációja, s ennek következtében a komprimált vers létrehozása folytán világosan felismerhető módon a tiszta poézisben, a poésie pure-ben jelölte meg. 43 Medáliák, A Toll, 1938. február 20.47-51. 119