Tverdota György: Németh Andor. Egy középeurópai értelmiségi a XX. század első felében I. (Budapest, 2009)
Hazai közegben
költészetét is mindvégig megkülönböztetett megbecsülésben részesítették. Az emlékirat visszatekintése erősen torzítja ezt a József Attilának kedvező, egyidejű perspektívát, utólag Illyés indulását ítélve összehasonlíthatatlanul sikeresebbnek: „1927 perspektívájából nézve aligha mondhatnánk kedvező prognózist József Attiláról. Míg barátja és költőtársa, Illyés már elindult a maga útján, addig Attila még csak kapkod, tapogatódzik, ingadozik. Illyés kezdettől fogva az, aki, konok úrgyűlölő, amellett egyike a legfinomabb intellektuális művészeinknek." Ebben az utólagos helykijelölésben Németh Andor még attól sem riadt vissza, hogy épp az általa felfedezett és kivételes becsben tartott Medáliák-költészet értékét tegye kétségessé: „József Attilánál viszont kétséges, hogy fog-e írni verseket tovább, hogy lesz-e azokból a kétes értékű kísérletekből - a Medáliákból - valami, nem fullad-e bele a dadaizmusba vagy szürrealizmusba, mint annyian."63 64 Ezt a párhuzamos arcképvázlatot nem fogadhatjuk el Németh igazi véleményének, hanem inkább a későbbi fordulat, József Attila hirtelen halhatatlanná növekedése csattanóját előkészítő figyelemelterelő manővernek. József Attilához fűződő emberi közelségének köszönhetünk egy különös tanúságtételt, amely a fiatal költő és Kosztolányi személyes viszonyára vet fényt. Kosztolányinál tett közös látogatásukra, vagy (ha csakugyan többször fordult elő) e vendégségek egyikére 1929-ben, a Nincsen apám, se anyám kötet megjelenése után került sor. Annak előfeltétele azonban, hogy ifjú barátját magával cipelje ifjúkori barátjához, a vendéglátóval való személyes jó viszonya volt. Németh ugyan elmesél egy anekdotát, amely szerint az őt telefonon felhívó Kosztolányi előtt úgy tagadta le magát, hogy elváltoztatta a hangját, de ennek a gátlásos megnyilvánulásnak, „rövidzárlatnak" maga sem tudja okát adni.61 Hazatérése után nem sokkal Kosztolányival is felvette a kapcsolatot. Viszonyuk rendezettnek volt mondható, mert a Bécsi Magyar Újságban ugyan nemegyszer keményen nekitámadt a Pardon-rovat szerkesztőjének, megleckéztette és meg is bélyegezte a keresztény kurzusnak behódoló írástudót. Művészi rangját azonban még ezekben az írásaiban sem tagadta meg, s nem sokkal később, Kosztolányi közéleti szereplésével kapcsolatos etikai fenntartásait hangoztatva, de egyben fel is függesztve, a Néró, a véres költőről nagyon elismerő kritikát írt. Mint annyi más ifjúkori barátja, Németh is túltette magát Kosztolányi megtévedésén, s az Édes Annáról a legmelegebb elismerés hangján szólt. Valószínűleg nem is ez az egyetlen írása a regényről. A Láthatárba írt méltatása közismert,65 ez olvasható a Réz Pál szerkesztette A szélén behajtva című kötetben is,66 s ezt elemzi Lengyel András is.67 De feltehetőleg ő a szerzője egy n. a. monogrammal jegyzett, az Esti Kurírban megjelent méltatásnak is. Emellett szól a kritika átlagot felülmúló nívója. Nemcsak azért, mert szerzője felismerte a mű jelentőségét, mert megjósolta, hogy íróját „a világ nagy regényírói közé sorozzák" majd, hanem elsősorban azért, mert rádöbbentette olvasóját egy cseléd látszólagosan naturalista története mögött írót és olvasót alanyilag is lenyűgöző problémára: „analízise azok összeomlásának, akiknek létfel63 Emi 636. 64 Emi 553. 65 Két regény (Kosztolányi Dezső: Édes Anna, Hatvány Lajos: Zsiga a családban), A Láthatár, 1927. március-április, 30-31. 66 Uaz, in: A szélén behajtva [s. a. r. Réz Pál], Magvető, Bp., 1973.181-183. 67 Lengyel András: A törvény és az üdv metszéspontjában, Nap, Bp., 2007.211-225. 124