Tverdota György: Németh Andor. Egy középeurópai értelmiségi a XX. század első felében I. (Budapest, 2009)
Hazai közegben
szívesen tetszelgő Nyugatot, s a magyar modernség folyóirata ebben a helyzetben rosszul vizsgázott. A Nyugat annyiban a bűnbak szerepét játszotta, hogy Németh keserűségét az egykorú magyar szellemi élet egészének állapota idézte elő: a közönség „itthoni »haladó szellemiének hihetetlen differenciálatlansága", amely képtelen volt a Németh szívéhez oly közel álló vállalkozás, a korszerűség igényeit sokkal inkább kielégítő Dokumentum eltartására. Ezért van az, hogy „modern, tehát eleven, aktuálisan ható irodalmunk nincs, legkevésbé a Nyugat környékén". „A Nyugat - a szerző szerint már régóta - par excellence a szép lelkek, az esztétikai gourmandok lapja... óvatosan semmitmondó, idejétmúlt írástudás." Németh keserűségének mélységét jelzi, hogy itt még Adyval sem tett kivételt: „kusza, homályos és tárgytalan forradalmiság volt az is, amit a Nyugat fénykorában - tehát Ady Endrével képviselt; mily tisztázatlan forradalom, a jakobinizmusnak és a honfibúnak milyen szétbogozhatatlan, önmagától mámoros hevülete." S ha még Adyt sem kímélte, mennyivel könyörtelenebb lehetett abban a brutálisan kíméletlen mondatban, amellyel Osvát szerkesztői eredményességét vonta kétségbe: „a Nyugat szerkesztőjének felfedező buzgalma ma már az entomológus mániájához hasonlít, aki pillangókat kergetett valaha s hogy e zimankós időben is áldozhasson szenvedélyének, most az őszi legyeket szúrja gombostűre."79 A látlelet tehát, amelyet Németh e cikkében kiállított, a magyar modernség elmaradottságát mutatta fel. A Nyugat vezető személyiségei teljesítményeinek megítélésében - korántsem csak Kosztolányi esetében - már sokkal kiegyensúlyozottabb, méltányosabb volt. Ez az elismerő gesztus uralta annak az Osvát Ernőnek általa írt nekrológját is, akivel olyan ingerülten fordult szembe idézett cikkében. Része volt ebben a nekrológ szigorú műfaji kötöttségeinek is, de emlékezésének tanúsága szerint Némethben a szerkesztő tragikus halálhíre hallatán lelkifurdalás ébredt a legendás felfedezővel szemben, aki iránt ő is, mint annyi más pályatársa, ambivalens érzésekkel viseltetett. A halott elbúcsúztatását jóvátételnek tekintette: „hitem szerint én írtam róla a legmélyebb és legszebb sorokat, amiket Osvátról valaha írtak."80 A cikkben egyébként Németh a szemrehányó kérdőre vonás retorikájával élt, kiaknázva a gyászoló barát túlzáshoz való jogát, de a szerkesztői életművet ezúttal fenntartás nélküli elismerésben részesítette, a temetés pillanatában konstatálva Osvát jövőbeni fájó hiányát az irodalmi életben. Németh, a nagy olvasó, a Nyugat szerkesztőjében annak a különleges értelmiségi típusnak a mintapéldányát mutatta föl, amelyhez ő maga is tartozott: „Osvát Ernő soha nem volt író. O olvasó volt, az ítélettel olvasó embernek egy talán soha többé meg nem valósuló, szinte plátói elképzelésű példánya, a szavakká színesedett érzelem patikamérleg érzékenységű értékelője és felbecsülője."81 Ugyanilyen elismerően tudott nyilatkozni annak a Babitsnak a Halálfiai című regényéről, akinek Az írástudók árulása című esszéje kapcsán olyan lesújtó véleményt formált „a Nyugat elvi gerinctelenségéről".82 Babits írásával szembeni ellenvetéseit József Attiláról írt első monográfiájában abban összegezte, hogy a költő az alapul szolgáló Julien Benda-könyvnek a francia ultrakonzervativizmus elleni polémiáját meghamisít79 Az elöregedett folyóirat, A Toll, 1929. június 2. (7. sz.) 25-26. 80 Emi. 564. 81 Osvát Ernő temetése, A Toll, 1929. november 10., 17-19. 82 Az elöregedett folyóirat, id. hely. 129