Tverdota György: Németh Andor. Egy középeurópai értelmiségi a XX. század első felében I. (Budapest, 2009)
Hazai közegben
valamint a Tímár Virgil fia Ignotus-bírálatát a Halálfiai zárlatában testet öltött világképi fordulattal hozta összefüggésbe. Ugyanakkor azonban nagy fenntartással fogadta, s hisztérikus túlreagálásként értékelte azokat a Babits-ellenes támadásokat, amelyek feltételezték, hogy a költő „el akarja árulni a Nyugat-ot", hogy kollaborációra gondolt a hivatalos konzervativizmussal. Ezzel kapcsolatban egyenesen „Babits elleni hajszá"-ról beszélt, amely, igaz, nem a századeleji progresszió híveitől „indult el, hanem az ellenkező oldalról, Szabó Dezsőtől".85 86 Ez a szellemi lincshangulat persze a baloldali írástudókra is átragadt, így fiatal barátjára, József Attilára is. 1930-ban megjelent Babits-ellenes pamfletjének „hangját [Németh] már a maga idejében is feleslegesen durvának találta, gondolatfűzését több helyütt esetlennek" tartotta. S a szélsőséges, Szabó Dezső ihlette modor elutasítása nem kevésbé fontos, mint az idézett mondat záró része: „a lényegben azonban egyetértettünk."88 Emlékiratában József Attila indítékai között a Nincsen apám, se anyám kötetről a Nyugatban megjelent Németh László-kritika által kiváltott, de Babits, a szerkesztő ellen forduló bosszút, Ignotusnak, a költő pártfogójának a Nyugat címlapjáról való levétele fölötti megbotránkozást vette számba, s a bírálat méltatlan voltáról alkotott véleményét erősítette föl: „József Attilának ezt a hozzá semmiképpen nem méltó írását, amely aztán még külön levonatban is megjelent, legfeljebb A Toll, sajnos valóban bulvárlap jellegével magyarázhatjuk."87 Az értékelésbeli hangsúlyok Babits javára történt áthelyeződése az emlékiratban az 1944-es József Affíto-monográfiához képest egyebek között abból is származhatnak, hogy utolsó éveiben Németh érzékelte annak a kampánynak a durva igazságtalanságát, amelyet a népi demokrácia kultúrpolitikája Babitsosai és Kosztolányival szemben folytatott. A mértéktartó kritikával vegyes elismeréssel akár arra is erős esélye lett volna, hogy a Babits szerkesztette Nyugat munkatársa legyen. 1926-ban találkozott vele: „egy műteremben, ahol rendkívül kitüntető módon bánt velem. Ezek után szinte természetes lett volna, hogy igyekezzem közelebb férkőzni hozzá, ebben azonban végtelen hiúságom akadályozott"88 - és tegyük hozzá, a modernségről alkotott, a Babitsétól jócskán eltérő elképzelése is. A húszas évek második felének Magyarországán tehát Németh felzárkózott ama színvonalas kritikusok élcsapatához, amelyik felelősséggel, igényesen, s európai horizonttal rendelkezve kereste az irodalmi modernség útját. Ennek során szükségképpen szembesülnie kellett azzal az alkotóval, aki már ifjúkorában is imponált neki, de akiről ez idáig még egyszer sem írt: Füst Milánnal. A költővel nem véletlenül akkor készített interjút, amikor úgy tűnt, hogy sikerül őt megnyerni a Dokumentum belső munkatársául. A riportert nyilvánvalóan Füst Milán költői korszaka, a költői modernség általa kezdeményezett, a Nyugat esztétizmusától elütő változata érdekelte elsősorban, noha ekkor úgy tűnt, hogy a költő végképp befejezte a versírást: „Ezek a versek feltűnően különböztek mindattól, amit a Nyugat impresszionista költői közzéadtak - jegyzem meg. - Expresszionista versek voltak - tíz évvel a német expresszionizmus előtt." Füst - legalábbis a forma tekintetében - igazolta ezt a riporteri feltételezést: „úgy éreztem, hogy 85 Emi. 640., 641. 86 József Attila, Cserépfalvi, Bp., 1944.104. 87 Emi. 644. 88 Emi. 564. 131