Tverdota György: Németh Andor. Egy középeurópai értelmiségi a XX. század első felében I. (Budapest, 2009)
Három év feszített üzemmódban
hető ellentétesnek a költőével. Kettejük felfogásában igen nagy átfedést konstatálhat a figyelmes olvasó, ami annak köszönhető, hogy a kritikus komoly engedményeket tett barátjának. Szembeállította egymással az epigont és az eredeti nagy művészt. Az előbbivel, a „gátlásos költővel", a „gyáva madárral" szemben a zseninek „nincsenek gátlásai", „átengedi magát álmainak", kiiktatja az akadályt, amely „közte és a szó között" húzódik. Azaz a forma nem képezhet akadályt a költőt szorongató tartalmak teljes kifejezése előtt. Kiss József a zseni ellenpéldájaként, „elbátortalanodott, bizonytalan röptű madárként" került szóba a cikkben. Az Arany-iskola „csizmás zsidó" balladista epigonja, „a liberalizmus illuzionista éveinek" reprezentánsa éppúgy bírálatának célpontja maradt, mint a húszas évek elején róla írt cikkeiben, de az ott feszülő indulat elcsitult, s az írás ezúttal sokkal jobban elismerte a költő és szerkesztő érdemeit. Az idejétmúltság kritériuma azonban itt is ugyanaz maradt, mint a Bécsi Magyar Újságban: Ady jelentőségének fel nem ismerése továbbra is megbocsáthatatlan bűnnek számított Németh szemében.37 A vita által keltett benyomás mélységére vall az a körülmény is, hogy a kritikus még a költő halála után született egyik írásában is szükségesnek érezte felidézni kettejük egy évvel korábbi eszmecseréjét.38 József Attilának legföljebb mennyiségi téren lehetett volna oka panaszra a Cobdenvita előtt elhangzott előadásra, mert Németh itt feltétel nélkül elismerte barátja költői nagyságát, méghozzá - kissé szégyellősen - világirodalmi kontextusba helyezve, „világviszonylatban is az új lélek megnyilatkozásainak" minősítve verseit. Visszatekintve József Attila pályája korábbi szakaszaira, előadásának ebben a Szép Szóban külön közölt részletében Németh voltaképpen azt a fordulatot írta le, amely a Külvárosi éj, majd a Medvetánc költőjét a felkavaró, megrendítő kései „panaszdalok" alkotójává tette. Az előadásban a legteljesebb elismerés mellett megszólalt a féltő szorongás feddő hangja is. A kritikus óvta barátját azoknak a lélekpusztító, legalábbis az emberi személyiség tűrőképességét súlyos próbatételnek alávető verseknek az írásától, amelyekkel a Nagyon fáj című kötetben találkozott: „Emberi méltóságunk fellázad a kiszolgáltatottság szemérmetlen lírája ellen. A szenvedésnek ez az áradó gyönyöre még művészi öltözékében is pongyolán hat, túl közvetlenül, még közvetve is túl perzselő. E verseket olvasva, önkéntelenül felszisszenünk."39 Ez az egyre több irányból érkező óvó, csillapító hang irritálhatta József Attilát, s késztethette arra, hogy nem félve az önrombolás következményeitől, ragaszkodjék a teljes önkifejezésre való jogához. Ez a féltés már a Nagyon fáj kötetről írott kritikájában is kifejezést kapott: „Bámulom a költő vakmerő őszinteségét s azt a hatalmas szellemi erőt, amellyel megrögzíti és formába kényszeríti a rátörő indulatokat, de félek, hogy előbb-utóbb összetörik." Pontosan meg is jelölte, hogy az összetörésen „az őrülettel határos lelkiállapotot" érti, s „Chesterton őrültjével" példálózott, „aki mindenét elvesztette, csak az eszét tartotta meg". A recenzió természetesen néhány fontos felismeréssel gyarapította az egykorú József Attila-kritikát. Elsősorban azzal, hogy felhívta a figyelmet a kötet verseiben teret nyert új típusú személyességre, amelyet egy elemi erejű, háromarcú indulat táplál: „tárgytalan bűntudat..., sóvárgás az elvesztett anya után s tomboló indulat egy ostobán 37 Kiss József féltragédiája, A Toll, 1937. (3. sz.) 77-79. 38 Medáliák, A Toll, 1938. február 20. (2. sz.) 47-51. 39 József Attila verseiről, Szép Szó, 1937. február (4. köt. 1. füzet) 11-15. 232