Tverdota György:: Németh Andor. Változatok az otthontalanságra II. (Budapest, 2010)
József Attila és kora
gattal szembeni kritikájának kíméletlensége sem. Igaz ugyan, hogy a folyóirathoz fűződő kapcsolata ambivalensen alakult, de a Csillagban közölt pályarajzban megjelenő Nyugat-kritikában nemcsak egykori fenntartásai őrződtek meg, hanem érződött az új kulturális irányítás ideológiai alapú Nyugat-ellenességéhez való igazodás szándéka is. Még inkább elmarasztalható, hogy hajlandó volt a költőt leválasztani a Szép Szóról, s ennek kapcsán látványosan meggyengült az urbánus körökkel való szolidaritása. A pályarajznak két olyan gyenge pontja is van, amelyek szakmai jellegűek, nem politika- vagy ideológiafüggő hiányosságok. Az egyik az, hogy Németh - mai szemmel - nem megfelelő helyen tárgyalja József Attila művészetbölcseleti nézeteit. Az ihlet tanát, amely jellegzetesen fiatalkori koncepció, a húszas évek végén keletkezett, és leginkább a Medáliák típusú versekhez köthető, a harmincas évek érett József Attilájának tulajdonítja, sőt már bizonyos pszichológiailag kóros jelenségeket is felfedezni vél e szövegek logikájában, s ennyiben ezt az esztétikai felfogást a kései József Attilához közelíti. Ezzel Németh is hozzájárult ahhoz, hogy a József Attila-kutatás a nyolcvanas évekig téves irányban haladt a költő esztétikai nézeteinek értelmezése során. A másik problematikus elem az írónak az a meggyőződése, hogy József Attilán - úgymond - alkati végzete teljesedett be elmeállapotának tragikus leromlása során, s öngyilkossága is pszichés diszpozíciójának következménye. A külső körülmények kedvezőtlen alakulása legföljebb elősegítette vagy súlyosbította az előbb-utóbb szükségképpen bekövetkező tragédiát. Ezért tulajdonít oly nagy jelentőséget a gyermekkori traumatikus élményeknek, a költő három nagy csalódásának: az öcsödi epizódnak (s ezen belül a túlzott részletességgel elemzett Attila-Pista névcserének), az édesanyához fűződő ambivalens viszonynak, és a Jolán-Lucie metamorfózisnak. A költő betegségének természete (a hozzá vezető okokat is beleértve) máig tisztázatlan. Némethnek nem a megfogalmazott hipotézisével van baj, hanem azzal az eltökéltséggel, amellyel minden más értelmezési és értékelési lehetőséget kizár, amellyel az alkati végzetre hivatkozva hajlandó felmentést nyújtani a költő környezetében lévő olyan személyeknek, akiket esetleg valamilyen mérvű felelősség terhelhet sorsának tragikus alakulásáért. A bűnbakképzés egyoldalúságával és túlzásaival szemben az író a felelősséghárítás hasonlóan egyoldalú másik végletébe esik. Érdekes sajátossága a könyvnek a József Attila—Illyés viszonynak szentelt különleges figyelem. E kapcsolat elemzésének indokoltságához nem fér kétség, s a két költő relációjáról nyújtott kép példamutatóan árnyalt és kiegyensúlyozott. Ezt nemcsak a Németh Andor és Illyés Gyula között az író haláláig töretlenül fennmaradt személyes jó viszony magyarázza, hanem az a - mai, Illyés költészetét sokkal kedvezőtlenebbül megítélő közmegegyezéstől eltérő - pozitív értékelés is, amelylyel Németh Illyés költői teljesítményét illette. Mintha a két költő ifjúkori szerepjátékait komolyan véve esetükben a Petőfi-Arany párhuzam (fájdalmasan eltorzult) megismétlődésével számolt volna. A hagyatékban megtalálható egy gépiratban fennmaradt kettős portré A fiatal Illyés Gyula címmel, amely ezzel a mondattal kezdődik: „József Attila életrajzát írom s ezért kénytelen vagyok foglalkozni Illyés Gyulával is." Tudomásom szerint ezt a kettős portrét a szerző nem publikálta, bár fontos részleteit beledolgozta a József Attila és kora megfelelő fejezetébe. Ugyancsak publikálatlanul 126