Tverdota György - Veres András (szerk.): Testet öltött érv. Az értekező József Attila (Budapest, 2003)
Föggelék
206 TVERDOTA GYÖRGY 20. század legfélreértettebb költője lett. A névsorból hiányzó, a rendezvényen nem szereplő József Attila-kutatók (Garai László, Gyertyán Ervin, Horváth Iván, Kassai György, Lengyel András, Németh G. Béla, Péter László, Stoll Béla, Valachi Anna) némelyike alighanem ennek a csoportnak a választékát bővítené. Még Szabolcsi Miklós is, hogy Kulcsár Szabó egy korábbi kritikájának címével éljek, csak „az újraértés küszöbére” érkezett el, az ígéret Földjére már nem léphetett be. A résztvevők másik csoportja (ugyancsak nagyon különböző szemléleti és módszertani beállítottságú tudósok) a bevezető tanulmányban megfogalmazott elméleti koncepció és irodalomtörténeti vízió szellemében közelít az életműhöz, vagy ahhoz képest csupán belső alternatívát kínál. Kabdebó Lóránt, a rendezvény házigazdája mellett Fried Istvánt és Odorics Ferencet sorolhatjuk ide, valamint a kutatók fiatalabb korosztályához tartozó szakembereket: Dobos Istvánt, Hansági Ágnest, Horváth Kornéliát, Janzer Frigyest, Kiss Noémit, Kulcsár-Szabó Zoltánt, Lőrincz Csongort, Pálfi Ágnest, Sz. Molnár Szilviát. A konferenciának természetesen még olyan résztvevői is voltak, akiknek előadása, illetve az ennek nyomán publikált írása kívül áll a vázolt dichotómián. Fehér M. Istvánnak a József Attila művészetelméletét tárgyaló írása éppúgy elhelyezhetetlen a kettős rendszerben, mint Görömbei András vagy Kappanyos András tanulmánya. Tandori Dezső személyesen nem volt jelen a konferencián, a József Attila-i „trouvaille”-t körüljáró esszéje, jellegét tekintve, inkább szubjektív alkotói tanúságtétel. Szőke György második írása, Szabolcsi Miklós Kész a leltár című könyvéről írott recenziója, illetve Szili József Szabolcsi Miklósról szóló nekrológja pedig műfaját tekintve lép túl a rendezvény szűkebben vett vizsgálódási körén. A kompetenciák, megközelítésmódok tényleges dinamikáját a névsorolvasás nem érzékeltetheti, célja csupán a megnyilatkozások hozzávetőleges elrendezése a fontosabb erővonalak mentén. A szerzőgárda tagolódásának ez a módja, az álláspontok ilyen szóródása - félre az érzékeny kedéssel! akár termékeny, sokat ígérő is lehetne a József Attila-kutatás jövője szempontjából, hiszen az eltérő vélemények összeszikráztatása a szakembereket minden vonatkozásban további érvek megfogalmazására ösztökélhetné, további eredmények elérésére serkenthetné. Ehhez azonban az elméleti és történeti dogmák, receptek félretételére, az agyonreklámozott „dialógusra” lenne szükség. Kulcsár Szabó azonban a monologikus beszédmódot kedveli. Ezentúl jótékonyan hatna a vita szellemére, ha vitapartnereink vállalnák a világos, tiszta fogalmazás kockázatát. A termékeny eszmecsere esélye talán még mindig nem hiúsult meg teljesen. A kötet tehát (a bevezető tanulmány tiltó hangvételének némileg ellentmondva) gyakorlatilag eltűri a hagyományosabb megközelítésmódokat, s ezt javára kell írni. Másik fontos erénye, hogy hosszú idő után először támogatja a fiatalabb generációhoz tartozó tudósnemzedéket abban, hogy