Tverdota György - Veres András (szerk.): Testet öltött érv. Az értekező József Attila (Budapest, 2003)
Föggelék
A JÓZSEF ATTILA-KUTATAS DILEMMÁI 207 csoportosan hallassa hangját a József Attila-kérdésben. Ilyenre utoljára talán 1980 táján volt példa. Az utánpótlás nevelése alighanem az idősebb József Attila-kutatónemzedékek egyik legsürgetőbb feladata. Ahogy azonban ez a konferencia és a tanulmánygyűjtemény esetében megtörtént, semmiképpen nem lehet követendő példa. Nem egy olyan írás olvasható a kötetben, amely igényesebb szerkesztés esetében nem kerülhetne be egy reprezentatívnak szánt kötetbe. Jelenlétüket csak az magyarázhatja, hogy sorra-rendre felbukkannak bennük azok a terminusok, a szemléleti-módszertani beállítottság olyan tünetei, azok a tekintélyi hivatkozások, amelyek eleget tesznek a bevezető tanulmány kívánalmainak. Természetesen ártalmas és hiábavaló törekvés lenne a tudósnövendékek iskolamesteri fegyelmezése és terelgetése, a repülni akaró új raj szárnyainak lenyesegetése, de az a magatartás is megbosszulja magát, amelyet Babits, Kassákkal vitatkozva, „apostoli attitüd”-nek nevez, és amely nem az elemzés színvonalát, hanem a tudományos pártállást jutalmazza vagy bünteti, amely szemet huny nyilvánvaló idétlenségek fölött, ha kiötlője egyébiránt azt mondja, amit mi szeretünk hallani. S ha már általában szóvá tettem a csoportszolidaritás egyoldalú érvényesüléséből eredő torzulást, vállalnom kell azt is, hogy - szigorúan a tartalomjegyzék sorrendjében haladva - rámutassak néhány neuralgikus pontra. Megértem Janzer Frigyes zavarát, amikor a kései József Attila fogalomhasználatában és stilisztikájában mutatkozó egyneműség hiányával szembesül, hiszen nekem is fejtörést okozott, hogyan egyeztethető össze egyfelől az 1936 májusában írott Szabad-ötletek jegyzéke és az Átmentem a Párisiba... kezdetű töredék, másfelől az ugyanabban az időben alkotott A Dunánál című történetfilozófiai óda fogalomhasználata, stilisztikája és szemléletmódja. N. Horváth Béla ugyanezzel a kettősséggel birkózik a Thomas Mann üdvözlése és az [Os patkány terjeszt kórt...] összevetése kapcsán. Azt is megértem, hogy Janzert megbabonázta Michel Foucault Mi a szerző? című „klasszikus írása”. Azt azonban erősen kétlem, hogy a kései József Attila világának feltérképezése deduktív módon, Foucault mégoly brilliáns okfejtéseiből kiindulva is elvégezhető volna. Az életmű egysége és sokrétűsége az utolsó évek lélektani, világképi és formaképző dinamikáját vizsgálva tárható fel. Fried István alapos pozitivista iskolázottsággal rendelkező tudós, s ez - a legkevésbé sem ironikusan mondom - jótékonyan meglátszik írásán. A bevezető tanulmány direktíváinak visszhangzása az ő eredményeit nem hiúsítja meg. A József Attila munkásmozgalmi korszakának egyik verscsoportját elemző tanulmánnyal kapcsolatban inkább olyan típusú ellenvetés tehető, amilyen bármely más tanulmány esetében felmerülhet. Azokról a darabokról van szó írásában, amelyek a villoni balladával, illetve a szerző érdeklődésének elsődleges irányát követve, a brechti Koldusopera villoniádáival hozhatók összefüggésbe. Fried kritikátlanul átveszi A Toll című lap feltételezését, amely József Attila ide tartozó verseit a Dreigroschenoperhez köti.