Tverdota György - Veres András (szerk.): Testet öltött érv. Az értekező József Attila (Budapest, 2003)
Föggelék
210 TVERDOTA GYÖRGY elődök mégoly summázó kritikáját! írása voltaképpen két szempontból lép túl a korábbi kutatásokon. Egyrészt azzal, hogy a „motívum” szót - amely azért felbukkan a szövegben - más szavakkal, például a „jelcserélgetés” kifejezésre váltja fel. Másrészt, s ez már jelentős változás, a motívumkutatás ismert eredményeit a késő modern József Attiláról kialakítandó vízió szolgálatába állítja. S ez az, amitől a motívumkutatás nyomban „korszerű” lesz. A különböző versekben variálódó, azonos elemeket tartalmazó szövegegységek alkalmasaknak tűnhetnek a műalkotás egyszeriségének későmodern felszámolására, azaz a kötetnyitó manifesztum direktíváinak teljesítésére, de csak akkor, ha kellő felületességgel bánnak velük, például, ha a variációsán visszatérő kikristályosodott formulák alakulástörténetéből kihagyják a költőt. József Attila ugyanis mindig organikus műegészben gondolkodott. Azért írta újra verseit, mert már érvénytelennek érezte őket az éppen adott nézőpontjából. Odorics Ferenc írásában az Eszmélet újraolvasására, pontosabban a XII. strófa dekonstrukciós újraértelmezésére vállalkozik. Álláspontjával másutt részletesebben vitázom, ezért itt írásának csak két árulkodó vonására hívom fel a figyelmet. Az egyik az, hogy talán ő fogalmazza meg legnyíltabban a kötet egészének, s azon belül a nyitó tanulmánynak is a rendeltetését, „hogy az Eszméletet [és tegyük hozzá, az életmű egészét] átolvassa a késő modernségbe, pontosabban: a verset a klasszikus és késő modern küszöbére helyezze.” E pregnáns megfogalmazás módot ad arra, hogy hasonlóképpen pregnánsan fogalmazzak: József Attila szemlélhető posztmodern nézőpontból is, s ez az érzékenység az életműnek számos vonatkozásban új arcát mutathatja föl. De minden olyan kísérlet, amely költőnket késő modern lírikussá szeretné változtatni, s életművét valamiféle küszöbhelyzetbe állítja, kudarcra van ítélve, mert József Attila nem volt „késő modern” költő, s ilyen küszöbhelyzet - ismétlem - nálunk a harmincas években nem létezett. Odorics írása másfelől azért érdemes figyelmünkre, mert klasszikus tisztaságában mutatja föl a kötet „késő modernizáló” tanulmányainak mélyszerkezetét. Először megismerkedünk a tévedhetetlen elmélettel, majd következik a teoretikus igazság illusztrációja a verssel vagy versekkel, s ez utóbbiak saját üzenete az elméleti igazsággal szemben vajmi keveset számít. Azzal a rövid közleménnyel kapcsolatban, amelyet Dobos Istvántól olvashatunk a kötetben, nem könnyű állást foglalni, mert csupán egy készülő nagyobb tanulmányból vett mutatványról van szó, s a kijelentéseket alátámasztó érvek, bizonyítékok talán egy későbbi közleményben kerülnek elő. Annyi azonban az olvasottak alapján is megkockáztatható, hogy Dobos István a József Attila-pálya egyik legnehezebb kérdésével: a Babits-József Attilaviszonnyal néz szembe, s ezt - kizárva az életrajzi és eszmetörténeti vonatkozásokat - az olvasásretorika eszköztárára korlátozódva teszi. A Babitspamfletnek azokra a részleteire korlátozza figyelmét, amelyekben, mint ismeretes, József Attila átírja Babits verseit.