Vasy Géza: Nagy László - Kortársaink (Budapest, 1995)
Az értékeket teremtő-megőrző lírai-mítoszi hős önarképei
egyén léte volt bevégzett. Ugyanakkor ez a szemlélet a legtökéletesebb természetleírásokban sem tekinti igazán természeti lénynek az embert, legfeljebb a halál felől nézve, igaz, akkor elementárisán. A természet olyan objektív valóság, amelyben a rend, a tél harmóniája például „Szép embertelenség”.102 Nagy László télképzetét viszont a szabadság rendjének illuzórikus volta hívta elő, így eltűnt az a jövőkép, amely e ridegséget feloldhatta volna. A társadalom helyett tehát a természetben és az emberben kellett és lehetett is megtalálni a jövőbe elvezető belső energiaforrásokat. Úgy vélem, Nagy László költészetének természetelvűsége elsősorban nem vele született adottság, nem olyasmi, amibe belenőtt, hanem - a kétségtelenül meglévő szemléleti alapokra építkezve - tudatos választás, a szemléleti költői forradalom döntő láncszeme. A helyzetét, lehetőségeit végiggondoló ember választása ez a felismerés, s korántsem fordítható le úgy, hogy a társadalomtól elforduló személyiség menekülése. A költő az eltévesztett útról tér vissza ugyanis a kiindulóponthoz, s keresi és meg is találja azokat a biztosabb ösvényeket, amelyek ha a Kánaánba nem vezetnek is el, megőrzik az egyének emberségét, s ezen keresztül a közösségekét is, vagyis társadalmi érdekűek és értékűek. Az ember egyszerre természeti és társadalmi voltának helyreállítása történik meg tehát - a XX. században még egyáltalán lehetséges módon s meggyőző költői érvényességgel. Ez utóbbiban szemléletileg döntő szerepe van annak, hogy e költészetben - néhány átmeneti példától eltekintve - a természetszimbólumok mindig polifon jellegűek. Az örök tavasz képzetének keserves és tanulságos széthullása után már nemcsak a tiszta harmónia lehetetlen, hanem a totális diszharmónia is: a létdrámának éppen e két tendencia állandó ütközése a lényegi alapja, ez a „normál állapot”, s voltaképpen az ettől való radikális eltérés az igazi dráma, amelyet 1952-től kezdve át kell élni, hol a kiélezés, hol a feloldás felé tájékozódva. A természet tehát teremt és pusztít, szép és rút, bensőséges és rideg, s bár egy adott időpontban vagy egy adott nézőpontból csak egyik arcát mutatja, többé sem a költő, sem az énekmondó, sem a vershős nem lehet olyan naiv, hogy akár legönfeledtebb pillanataiban elfeledkezzen a kép ellentettjéről. A természetnek ezt a polifóniáját először a Gyöngyszoknya mutatta fel nagy erővel, majd a későbbi hosszúversek. Közülük az időben a legelső bár talán nem minden szövegrészletében103 - a Havon delelő szivárvány. E lírai jellegű ciklikusságot mutató hosszúvers tíz részből áll. Az egyes részek kapcsolódása először lazának és inkább csak a főmotívum elvont 111