Vasy Géza: Nagy László - Kortársaink (Budapest, 1995)
Az értékeket teremtő-megőrző lírai-mítoszi hős önarképei
Az első rész tűzképzete a legkonkrétabb, a tapasztalati világhoz legközvetlenebbül tapadó, igaz, onnan mindjárt el is rugaszkodó: te fú'tsd be a mozdonyt halálra, hajszold, hogy fekete magánya ne legyen néki teher, hiszen e mozdonyképzet a dinamizmust, a tűz révén az indító s halálig vezető energiát is jelenti, a mozdony így élőlénnyé válik, szívjelképpé. A második rész eleve elvont jelentéskörben mozog, s a fizikai-biológiai erőképzet után a szellemivé váló életelvet mutatja fel az ihlet, a virágzás, az égetés és a virrasztás fogalomköreivel. Végül a hármaik rész a nyitásnál is összetettebben rétegez egymásra elvontat és konkrétat, fizikait-biológiait-szellemit, végső szóként ismét minősítőén szólítva meg a tüzet: tűz te gyönyörű, jegeken győztes-örömű, ne tűrd, hogy vénhedjünk sorra lélekben szakállasodva, hűlve latoló józanságban, ahol áru és árulás van, öltöztess tündér-pirosba, röptess az örök tilosba, jéghegyek fölé piros bálba, ifjúság királya, tűz! Az életelvet kifejező természetjelkép, a tűz gyönyörű, maga a lét azonban ellentmondásos. A csillag-erő halálra hajszol, a költőjelkép madár vérzik és égeti a tűz, s nemcsak azért, mert az alkotás, a „mindenség-gyökerű” ennyire önemésztő cselekedet, hanem azért is, mert az „áru és árulás” világában irtóztató társadalmi közegellenállást kell legyőznie, hogy ne „latoló józanságban” és „lélekben szakállasodva” tengesse napjait a többre érdemes személyiség, hanem azonossá válhasson az „ifjúság királya” tűzzel. Az ellentmondásosságot mindegyik részben tagadószóval is nyomatékosított szembeállítások erősítik, s a nemekkel szembeállított igenek a vállalt 131