Vasy Géza: Nagy László - Kortársaink (Budapest, 1995)
Számvetések az életút határpontjain
hanem azért sem, mert a kiváltó okok a személyiségen kívül változatlanul virulensek: „mint hentes-kötények, csurompiros / fellegek szakadtak képzeletedre.” A fellegek vagy akkor vereslenek, ha lement a nap, s éjszaka és vihar készülődik, vagy akkor, ha hatalmas tűz van, ha felgyűlt a világ. Szinte végítéletszerű a képzelet látomása, legalábbis az éppen élők nemzedékeit és a vallomásttévőt illetően: „Nem látsz a tündöklő végtelenbe, / nem vettél fegyvert, hogy magadért vívhass, / kezedben a rózsa lefejezve, / tövises szára az, amit szorítasz.” Ez a záró sorpár fejezi ki talán leginkább emblémaszerűen mindazt, amit Nagy László és nemzedéktársainak java az ötvenes években átélt. A első gyűjtemény, a Deres majális záróciklusának címe is az lesz, hogy Kezedben a rózsa lefejezve, s a közvetlenül 1956 előtti verseket a későbbi gyűjtemények is ezen a címen közlik. A fegyver, a kéz, a rózsa, a lefejezés, a tövises szár képzetei sokrétű jelentéshálót bontanak ki. Már pusztán a fegyvert vagy virágot tartó kéz ellentéte is erőteljes, még ha az az önvédelem fegyvere volna is. A költő számára minden fegyver az erőszak jelképe, s máskor szépnek tartja, hogy „nem az ökölnek, vitéze lettem a szívnek” (Rege a tűzró'l és jácintról). A rózsa a virágok virága, a paradicsomi lét, az égi szerelem, Szűz Mária jelképe, a népköltészetben a szerelem és a szépség virága. A keresztény hiedelem szerint a tövisek a bűnbeesés után jelentek meg a rózsán. Ezek a tövisek maradnak meg a szárral, s a virág, a tövis Krisztus jeruzsálemi bevonulására, majd golgotajárására is ráutal. A bűnbeesés után csak a szenvedés lehet az ember osztályrésze. Idegen, hamis istenek imádása után megváltás sem mutatkozik másként, mint a Megváltó sorsával azonosulva, azokkal a félelmeivel is, amelyek még Isten fiát is átjárták a Getsemáné kertjében, ahol „félt” és „didergett”. A Húsz évet betöltve szinte vegetatív boldogságú életet szembesített a küzdelemre készülődés állapotával. A Születésnapra a gyermek- és iijúkor mindent akarásának korszakát állítja szembe a jelen kimerevített és reményvesztett pillanatával. Ez a szinte teljes jövőtlenség azonban meglehetősen kivételes ez időben a költő szemléletében. Árnyaltabb lesz a kép, ha melléje illesztünk egy olyan „születésnapközeli” verset ugyanebből az esztendőből, amelyben szintén döntő szerepe van a virág-motívumnak. A Virágok térdelnek nem látja bevégzettnek a jelent, mert az embert alkotó lénynek tudja: 18