Vasy Géza: Nagy László - Kortársaink (Budapest, 1995)
A látomásos-szimbolikus-mítoszi szemléleti-poétikai forradalom
alkotásokkal. Ilyen A város címere, a Szárnyak zenéje, a Vonítások, s természetesen a József Attila! is. S bár még csak egyetlen példával, de találkozhatunk a prózaverssel is, s mindjárt fontos alkotással, a Bartók és a ragadozókkal. A két utolsó kötetből eltűnik a hosszúvers, csak az Ég és föld című oratorikus mű emlékeztet rá, s némileg talán a kései Szederkirály, bár ezt alkotója kisregénynek nevezi.63 Megsokasodnak viszont a dalok és a félhosszú versek, valamint a prózaversek, megjelennek a képversek és a betűképek, s a játékos versek példáiként a Vidám üzenetek ciklus darabjai. Már az eddigiek is sejtethetik, hogy Nagy László lírájának uralkodó esztétikai minőségei - a belőlük következő hangoltság is - polifon jegyeket mutatnak. Érett költészetének kialakulásakor a tragikum és a pátosz a meghatározó, s ha változó mértékben és jelleggel is, de mindkettő mindvégig jelen van. Az 1953-1956 közötti szakaszhoz képest a hetvenes években a tragikum nem szinte kizárólagos jelenvalóság, de ha rávetül az elme figyelme, még egyetemesebbé, leküzdhetetlenebbé válik. Ennek következtében azonban a pátosznak már nincs meg a régebbi funkciója, s szinte el is tűnik, annyira rétegződik. 1956 elmélyíti a tragikumot, ugyanakkor felerősíti az idill utáni vágyat is. Ezek feszültségéből jön létre az említett elégikus jelleg, amely a tragikum visszavonulva is kiéleződő jellege miatt nem lehet általánosan meghatározó. Megjelenik viszont a komikum, a játékosság változásaival: a szatírával és a humorral - e szempontból kétségtelenül az utolsó évtized mutatja a legváltozatosabb képet. A polifónia jellemzi a verselést is. Költészetünk ritmusrendszerei eleve kedveznek a polifóniának, mondhatni, be van programozva a magyar nyelvbe. A XX. században verselésünk legradikálisabb újításai Ady Endre, majd Kassák Lajos nevéhez fűződnek. Nagy László Ady törekvéseit folytatja, amikor a tagoló verset teszi verselésének alapjává. Nincs értelme most belebocsátkozni a tagoló ritmus fogalmának véget nem érő vitáiba. Ugyanis szempontunkból az a lényeg, hogy a Németh László által így megnevezett ritmusvariáció mind az ütemek terjedelmét, mind azok soron belüli számát tekintve fellazítja a magyaros, ütemhangsúlyos verselés túlzottnak bizonyuló szabályosságát, s ezzel egy időben oldja a szöveg ritmusnyomatékának és értelmi nyomatékának meg nem feleléseit, azaz az ütemhatár a legritkábban vág már szét szavakat, egybetartozó szókapcsolatokat. A hoszszúversnek jellegzetes ritmusformája ez a tagoló jelleg: 69