Vasy Géza: Nagy László - Kortársaink (Budapest, 1995)
A látomásos-szimbolikus-mítoszi szemléleti-poétikai forradalom
érezhető, úgyhogy főleg Nagy Lászlóról, Fodor Andrásról szólva, joggal beszélhetünk irodalmunk bartóki vonaláról.”76 E fogalmat aztán, rendszerint metaforikusán értve és használva, rendre megtaláljuk a Nagy László-szakirodalomban. Szinte egyöntetűen az ősi és a modem, a népi és a magas kultúra, a magyarság és az európaiság egységét, az ezt kifejező humanista szemléletet értik rajta, a „csak tiszta forrásból” eszmeiséget, s néha a természeti és a társadalmi szint egybehangolásának igényét is. Jánosi Zoltán az első, aki tanulmányterjedelemben és -érvénnyel foglalkozik e kérdéskörrel említett munkájában, s Németh László sejtéseinek kiteljesedéséről számol be, költészetünk leginkább bartóki alkatának nevezve Nagy Lászlót, illetve egyértelműen remitologizáló művésznek Bartók Bélát. Németh László metaforája igen szemléletesnek és életképesnek bizonyult, mégis nagy kérdés, hogy a zene és az irodalom lényegesen eltérő jellege és ugyancsak lényegesen eltérő eurázsiai és hazai útja a párhuzamosságok kétségtelen megléte mellett mennyire azonosítható. Egészen más a zenei dallam és az irodalmi szöveg történeti sorsa, s noha a folklórban mindvégig összetartozhattak, más a dallam lényege is, hiszen nem közvetlen jelentéshordozó, s nyilván ezért is sokkal állandóbb lehet, még a nyelv hangállományának változási üteméhez képest is. így sokkal több az eredetien „ősi” benne, ugyanakkor magának az ilyen dallamnak sincs feltétlenül ősi jellege, hatása. Kortalan tehát, ellentétben a szöveggel, amely mindig jelentéshordozó, mindig változó, még dallamhoz kötött változataiban is, szinte semmi nem maradt meg benne ezeréves mélységekből, s már két-háromszáz éves emlékeknek kifejezetten archaikus jellegük van. Gondoljuk meg például, mennyire másként viszonyulunk a barokk zenéhez és ugyané kor irodalmához! Ugyanakkor a folklórnak és a magas irodalomnak kétszáz éves folyamatos kölcsönhatása van minden korlátozottság ellenére is. Tehát ismertté vált és be is épült a „tiszta forrás” az irodalomba, méghozzá világirodalmi szinten is Petőfinél; a folklór és a zene szorosabb kapcsolata viszont éppen Bartókkal és Kodállyal teremtődik meg. Ami pedig még elgondolkoztatóbb; ez egybeesik a voltaképpeni magyar műzene megteremtésével is, hiszen addig legfeljebb magyaros jellegről beszélhettünk. A zenében tehát alapfeladatokat kellett elvégezni, az irodalomban legfeljebb a folklór polifóniáját igazából felismerni. Ezért is igaztalan Nagy László Arany-bírálata, Arany ugyanis Petőfivel párban hatalmas lépést tett meg, s azt a bizonyos másodikat azért nem tehette meg, mert valójában nem mítoszi 87