Vasy Géza: Nagy László - Kortársaink (Budapest, 1995)
Az értékeket teremtő-megőrző lírai-mítoszi hős önarképei
zsöl...” A második rész (16-33. sor) példázatnak tekinti a májusi kireggeledést az ember számára: Igazért, szépért űző május, az emberfia gyönyöréül kijelölsz annyi lehetetlent, hogy a képe belefehérül. Mohóság áldott ideje, május, törvényeden muszáj merengnem: Az a győztes, ki mindig éhes, éhem és szomjam ezeréves, nagy szenvedélyben fölvirágzó. Soha engem sors ne tarts jól - a jóllakottak dögvészes partján megfeketedik minden zászló, ott fertőzést lehel a rózsa. A természeti teremtés álma átsugárzik itt az emberre. S ha az álom szép is, az igézetében való lét erőfeszítést igénylő, még a természet részéről is. A szedres remegés, az édes kín, a szakadás, a feszítés, de még a lángcirkusz, a fölvisítás, dőzsölés képzetei is előkészítik, hogy az ember a lehetetlennek feszüljön neki. A soha meg nem elégedés himnusza is ez a vallomás, ahol a legteljesebb erőkifejtés a gyönyör forrása. Az ezer év említését itt aligha célszerű közvetlenül a hazai történelemre vonatkoztatni: ez az éhség és szomjúság az emberiséggel egyidős, s nemcsak eredetét tekintve: a költő felfogása szerint az egyéni létet és az emberiségét is ez mozgatja, a jóllakottság a halálhoz vezet, mert kiöli a dinamizmust, pedig éppen ez lendít előre, ez maga a győzelem. A küzdelembe az ember belefehérül ugyan, de ez az emberi, s nem a megfeketedés. Mindegyik szín vonzza a halálképzetet, e vers szövegében is, de a fehérhez az értelmes tett és a tisztaság képzete kötődik, a feketéhez viszont az etikailag méltatlan élet, a dögvész. A gondolati-képi anyag hátterében fölsejlenek Madách Imre, Ady Endre és József Attila ars poetica-érvényű megnyilatkozásai is, s ez is a törvény érvényességét erősíti. A harmadik rész (34-42. sor) az eddigi lineáris dominanciájú szemléletmódot kitágítja a ciklikussal. A célképzet lehetetlenje még előrehaladó 133