Vasy Géza: Nagy László - Kortársaink (Budapest, 1995)
A társadalom-, a természetkép és az emberszemlélet
szégyenig, s az ebből kinövő fogadkozásig, hiszen „süvíti bennem az emlék / mire szegődtem”. Ezt képviselni kötelesség: Vadság itt ne nó'jjön úrrá, nehogy, ki szülőjét rúgná, vitéz lehessen. Tudjam, hogy sohasem jár a tisztesség csillaga árván s nem vész az idő homályán, hanem világít, s élünk alatta a képpel, amit én éltetek vérrel megszakadásig. E mű néhol még életrajziasan didaktikus, a Rege a tűzről és jácintról137 viszont, mint már tapasztalhattuk, a költői forradalom reprezentatív alkotásaként is, egyértelműen szimbolikus-mítoszi érvénnyel hangsúlyozza az eredet etikai lényegét, annak életparancs voltát. Még itt is jelen van a bűnösségtudat miatti önmarcangolás: „nehogy az apját megölje, idomítsd rossz fiadat.” A „megölést” nyilvánvalóan etikai szinten, a harciasán hirdetett új világ szülőgyilkoló hatásaként kell értelmeznünk, s ez rögtön egyértelművé válik a következő sorban. „Rágd a számba, hogy nálunk törvény a hűség, a jóság...” E vers anyaképében már egyértelmű, hogy nincsenek ilyenfajta rossz erők jelen: „s nem az ökölnek, vitéze lettem a szívnek. / Jó ha van bennem, teáltalad van, véreddel adtad, Édes, / gonoszságaim irtottad csókkal...” A szülők példája mellett a szerelemélmény, a megtalált társ a másik nagy forrása az emberszemlélet alapvetően pozitív értelmezési tartományának, a hit és a hűség sokszintű etikájának. A Jártam én koromban, hóban (1954) a költő egyik legszebb dala, ugyanakkor nemcsak szerelmes dalként értelmezendő, hanem a társadalmi ember újraértelmezett létprogramjaként is, s ebben is József Attila kései költészete, a Flóra-versek adhattak mintát. A magát szerelmesnek gondoló férfi korábbi története, az évek elvesztegetett volta, a lét drámaisága és áttekinthetetlensége egybecseng azzal, hogy a hamis társadalmi eszmények, álszépségek tévútra vitték, hamis álomkép-168