Vasy Géza: Nagy László - Kortársaink (Budapest, 1995)
A társadalom-, a természetkép és az emberszemlélet
A művészidéző verseknek több típusa alakult ki Nagy Lászlónál is. A legjellegzetesebbek az emlékező-idézó, a példahangsúlyozó, a beleélő, a sirató és a játékos típusok. A szólító típus ezekből több elemet is magába foglal, tehát szintetizáló jellegű. A József Attila!Hi is felmutatja ezeket, még a játékosságot is. A legjelentősebb, művészeket idéző versek között, főként a példahangsúlyozó és a szólító típusnál megfigyelhető olyan vonulat is, amelyiknek központi kérdése lesz az ember és az emberiség történelmi útjának értelmezése. Az ilyen művek emberiségversek is. S magától értetődik, hogy a művésziét és az emberiét végső kérdéseit fürkésző mű egyúttal ars poetica is. így a József Attila! szólító vers, emberiségvers és ars poetica. Ám e mű nemcsak az említett verscsoportokba sorolható. Szűkebben poétikai szempontból a himnusz és az ima műfaji sajátosságait fedezhetjük fel benne, s részben az egyiktől sem független ódáét is. Az imának van egy műköltészetbeli és egy népi változata, a műköltészetben pedig mind az imának, mind a himnusznak egy szakrális és egy profán típusa. A modern lírai művekben mindezek a változatok nemegyszer keverednek. A József Attila! eredetében mindegyik változat szerepet játszhat. A modem himnusz a vallásos himnuszból alakult ki, az viszont az ősköltészetben lelheti fel eredetét. A vers modern világi himnusz, témája nem vallásos, a művészelőd nagyságát magasztalja (éppen ezért rokon az ódával is). Ezt az elődöt azonban kiemeli a többiek közül („a nagy: te vagy”), a legfőbbnek, a legfontosabbnak tekinti, mintegy a költők „istenének”. A világi tematikájú himnuszt tehát Nagy László visszavallásiasítja. A József Attila-képre rámintázódik a szent, a mártír, a vértanú képe, s még közvetlenebbül és egyedülvalóbban a legfőbb vértanúé: a Megváltóé. Egy profán „szent” magasztosul szakrálissá. A himnusz, még ha világi jellegű is, tipikusan nem a kérdés, hanem az állítás műfaja. E költemény viszont kérdező jellegű. Állítja a nagyságot, de hangsúlyosan rákérdez, érdemes volt-e áldozatos, nagy művet létrehozó életet élni. S ez a kérdés nem retorikai fogás, hanem a mű világképének lényegi szervező jegye, s segít abban is, hogy szakrálisabbá válhasson a himnusz. Már a latin himnuszoknak több válfaja volt, s ezek keveredhettek is. Volt például isteneket hívó, könyörgő, rontást távol tartó, s ezek sajátosságai e műnek is. Himnusz és ima közt sincs éles különbség. Az ima is lehet magasztaló, de nyomatékot nyer benne a kérés formájában előadott kívánság. Az ima a himnusznál korábban és erőteljesebben profanizálódott, erre 178