Vasy Géza: Nagy László - Kortársaink (Budapest, 1995)
A társadalom-, a természetkép és az emberszemlélet
személyesebb jellege különösen alkalmassá is tette, paradox módon mégis máig sokkal erősebben őrzi vallásos jellegét, mint a himnusz. A profanizálódást elősegítette az is, hogy az imának mindig volt népköltészeti változata is, s ezek egybe is olvadtak az archaikus népi imákkal. Ezen a művön is átsejlenek azok az imák és himnuszok, amelyeket az alkotó gyermekkorában hallott. Imát az fogalmaz, aki hisz és remél. Imádkozni lehet baj megelőzésének céljából és válsághelyzetben is. A József Attila! imádkozó énekmondójavershőse válsághelyzetben van, olyannyira kiélezettben, hogy az imahelyzet legáltalánosabb funkciója válik számára kérdésessé: a hit és a remény. Azzal kell szembenéznie, hogy „a hit is kihalt”, ezért kell könyörögnie elődjéhez: „te add nekem a reményt!” E szavakat a hitében, reményében megingó ember kiáltja. A hit és a remény emberi értékek. Az istenhitében, következésképp a halál utáni létben is megingó ember számára még adott az evilági lét hite, de aki ebben inog meg, annak számára csak ennek a hitnek a visszaperlése lehet cél. A reményét vesztő ember de profundis helyzetéből, a „pokoli út” mélypontjából fordul segítségért ahhoz, aki előtte már megjárta ezt az utat. A segítség úgy lehet igazán hatásos, ha az előd halhatatlan. E célt szolgálja a feltámadásvízió, s ennek révén lehet jelen egymásra rétegzetten a siratás, az ünneplés és a könyörgés. A vers József Attila-képében egyenlő figyelem esik az életre és az életműre. Az életrajzi rekonstrukció mindvégig műközpontú. A „Műben az embert megünnepeljék” gondolata (Az örök hiány köszörűjén) úgy épül tovább, hogy nemcsak a műben az embert, hanem az emberben a művet is hangsúlyozza, az ünneplés mellett kiemeli a tragikusságot is: amit ünnepiünk, azt egyúttal siratnunk is kell. A József Attila-életrajz eseménytörténetéből a végső pont emelődik ki, az tehát, amely rögtön 1937 decemberében szimbolikus értelmű lett, s a következő években beépült a magyarság történelmi tudatának legfontosabb haláljelképei közé, a két Zrínyi Miklósé, Petőfi Sándoré, Széchenyi Istváné mellé. Egy haláleset akkor válhat nemzeti jelképpé, ha az addig vezető útról is mond valami lényegeset. E költemény első fele (1-30. sor) sem magát a halálesetet emeli ki, hanem az életút és a haláleset összefüggéseiben gondolkozik. Tudatosan megkülönböztetve a kétféle halált. Egyrészt az elkerülhetetlen emberi sorsot: „Hiszen te tudtad: / dögbugyor a vége e pokoli útnak...” Másrészt a sors kihívását, a véget siettető életformát: „rombolva magad szüntelen télben”, „ráment életed”. A József Attila-pálya legfőbb jellegzetességét Nagy László abban látja, 179