Vasy Géza: Nagy László - Kortársaink (Budapest, 1995)
A társadalom-, a természetkép és az emberszemlélet
A lakodalomnak a felszínen fenséges, valójában az ifjú párt megalázóan groteszk forgataga az ötvenes évek első felében átélt létdráma újabb szintjeinek képe, s most már az a felismerés is ott munkál mögötte, hogy látszat és valóság szinte soha nem esik egybe. A polifónia egyes elemei összeilleszthetetlennek mutakoznak, s így az ember vagy él, vagy létezik. Az előbbit teszik a vének és a tömeg, az utóbbi pedig az ifjú pár sorsa. Az előbbinek fő kifejezője a kiüresedett rítus, a tánc, amely az élet negatívumait tárja elénk, s ez az élet legelemibb szükségleteivel is ellentétes, hiszen a szokás szerint áldásként szórt gyöngyzápor, a búzamagvaké, hogy legyenek termékenyek, a végső részeg tobzódásban megalázóan kerül a talpak alá: „TIPORJ A MAGRA!”. Groteszk képsorok: a búzaszóró kezeké, a táncoló cipőké, ruháké, figuráké, az asztal körül habzsoló fejeké, a lakodalmi csujjogatóké részletezik mikrorealista leltározó körkép-látomásokban e világ felfordultságát, feloldhatatlan ellentétet. Az élettánc haláltánccá alakul át az éjszakakultusz bűvöletében, s önmagában ennek nincs és nem is lehet semmiféle feloldása, hiszen benne élve az a kívánság fogalmazódik meg: „BÁRCSAK EZ AZ ÉJSZAKA MINDÖRÖKKÉ TARTANA.” Az értékeket képviselő ifjú pár magatartását előbb az „itt állunk”, majd legvégül az „itt feszülünk öntve szoborrá” helyzete határozza meg. A romlás dinamizmusa helyett a mozdulatlan helytállásé. E magatartást pátosz hatja át, s a lagzi forgatagával összevetve tragikusnak bizonyul. Ez a lakodalom nem ezé az ifjú páré, ők csak megesküsznek, de azt végérvényesen. S ami a versben élesen szétválik, az a mű egészében s az azt kifejező címszimbólumban, a menyegzőben mégiscsak egymás mellé kerül, együtt adja a költő emberszemléletét. Ebben a jelképeket nézve a lakodalom ilyen értelmezése és jelentésköre egyéni és ezen belül is egyedi lelemény: nem tartozik az életmű ismétlődő motívumai közé. Hazai irodalmi előzményei közt is legfeljebb modellszerű rokont lehet találni Szabó Dezső híres temetési regényjelenetében, ahol a szertartás résztvevői a koporsós halottat letéve mulatnak hajnalig részegen, megcsúfolva a halottat is, a rítust is.152 Az egy helyben álló, helytálló, szoborszerű magatartás, maga a szoborképzet viszont már a Gyöngyszoknyátó\ kezdve gyakori Nagy Lászlónál, s vele rokon az egy helyben ülő, fekvő szemlélődő magatartás is, amelynek előzménye nyilván József Attila költészetében lelhető meg. Formálásában azonban szerepe lehetett annak is, hogy a korábban örökmozgó, futóbajnok gyerek betegsége miatt nehezen mozgó emberré vált, s így a helyhez kötött megfigyelő és megítélő magatartás, az őrtállás, a nemes ügyekért való 188