Vasy Géza: Nagy László - Kortársaink (Budapest, 1995)
A társadalom-, a természetkép és az emberszemlélet
kus és keserű rajzát „a tévé-azurral bélelt hazában”, ahol „minek a sebeket fölvakarni, / minek akarni”, hiszen a közönyös alkalmazkodás a legbiztonságosabb: Bizony, az élet nem hagyja abba, a síron a bogarak összeragadva siirgenek, apró piros vonatok, pirosul a dinnye, mosolyt von a tök, együtt vidulnak a vevők s kofák, rogyásig telve az uborkafák. De ki látja, hogy rohadttá ért a szégyen? Hogy ekkora alázat már gyalázat? Mindezt el kell viselnie az emlékezőnek, erőt is kell gyűjtenie a reményhez, hogy van értelme tovább küzdeni, folytatni azt, amit a Színészkirály már nem tehet meg. Ezért a vers befejező része nagy erejű szólítás ismét, a József Attila! zárórészéhez hasonlítható kérés-könyörgés-biztatás és önbiztatás: Latinovits Zoltán, gyere el hozzám nyári ruhádban, a gyöngyfehérben, hozzám, vagy értem, hozzám, vagy értem, te kísértetnek is ó'rült Király! Vicsorogd rám a reményt, miképpen élve is, magadnak sereget csinálj, mondd, jön a Vízöntő-korszak, s jóra fordul még Mohács is, megfoganhat mind aki elhúllt - kerengj föl a porból, szállj föl versmondó nagy harangnak! A Balassi-versben a ráértés tágította a drámai monológot a nemzeti költő sorsképletévé a Mohács utáni kortól a jelenig íveiden, a Latinovits-vers minden rebellis személyt, „nagyranőtt Krisztust” bevon a sorsképletbe, s azt történelmi és szimbolikus értelemben is a jelenből vezeti vissza Mohácsig, s előre az ismeretlen jövőbe is azáltal, hogy átvállalja a Király feladatkörét: „belémtestáltad Mohácsod, érzem, / te holtomiglan átvérzel rajtam...” 207