Vasy Géza: Nagy László - Kortársaink (Budapest, 1995)
A látomásos-szimbolikus-mítoszi szemléleti-poétikai forradalom
ségtelenül újszerű és ugyanakkor meggyőző fejtegetések bűvöletében azonban mintha a szerző eltúlozná a remitologizáció és az archaikus mitológia jelentőségét, s ezzel összefüggésben nemegyszer túl közvetlenül mutatja ki Nagy László költészetében az alsó mitológia szemléletmódjának, fogalomkörének jelenlétét. Például a költői személyiséggel kapcsolatosan: „Egy fokon ugyanis a költő által teremtett mítoszi versvilág, a mitologikus univerzálék »vonzása« olyan erőteljesen rántja magába a költői személyiséget, hogy az a saját mítosza hősévé emelkedik. Hasonló lesz a valódi mítoszok héroszaihoz, már nem elsődlegesen emberi (mint Pilinszky, Balassi, Berzsenyi vershősei), hanem mitologikus-hősi karakterű. Ezzé lesz Ady - de még inkább Nagy László mitologizmusában. Ezzel egyenes arányban a mítosz már nem mint utalásrendszer, allúziós háttér, hanem mint képszerű, »szemléleti egészként« (József Attila fogalma) működő világmodell nyomul a kifejezés előterébe. Az énből stilizált hős pedig centrikussá lesz, s mert a mítosz minden lényegi elvét magára vonatkoztatja, magába sűríti, mindenkori esztétikai alkatán át értelmezhetővé válik a teljes mitologikus világmodell (annak születése és változása; időbeli lefolyása, szerkezete egyaránt).”72 Az életműben egy dinamikus heroikus mitologikus szakaszt feltételez, amelynek nyitányszerű előképe a Csodafiú-szarvas, korszaknyitó szintézise a Rege a tűzről és jácintról, kiemelkedő műve a Himnusz minden időben. Az utolsó pályaszakaszt - körülbelül évtizedet - pedig a válság és önmegőrzés fogalmaival jellemzi, ez a „megroskadó mítosz” világa, Nagy László „cirkusza”, amely csak a remitologizáció és a posztmodern felől egyszerre érthető meg igazán. Mégis, engem a Rege a tűzről és jácintról nagyszámú olvasata sem tud meggyőzni arról, hogy e mű költői személyisége lényegesen eltér a „megszokottól”, s nem emberi, hanem mitologikus-hősi karakterű. Nem kétséges, jelen vannak az azonosulni látszó énekmondó és vershős alakjában az említett mitologikus-hősi karakterjegyek, de ezek leírása-jellemzése még feltételesen sem válhat azonossá a mitológiakutatás eredményeivel, hiszen akkor nem költeményt, hanem archaikus mítoszt olvasnánk, legalább tízezer éve keletkezettet - vagy legalábbis akkori formájában megőrzöttet -, s ez ugyebár lehetetlenség. A tudomány olykor nyomelemeiből próbál rekonstruálni egy hajdani szellemi állapotra utaló mítoszt vagy mítoszrendszert, a remitologizációs irodalom viszont - legalábbis java alkotásaiban - nem kívánja lebontani az eredeti vagy annak képzelt állapotra rárakódott több ezer évnyi tudatelemet, legalábbis a költő és az énekmondó szintjén nem. így a remitologizáció, 82