Vasy Géza: Nagy László - Kortársaink (Budapest, 1995)
A látomásos-szimbolikus-mítoszi szemléleti-poétikai forradalom
Nagy László költészetében a kép-, szimbólum- és mítoszalkotásnak jellegzetes „technikai” sajátossága, hogy ezek elemei rendre „ismerősek”, tehát ismertet ismerttel vegyít, állít komplex rendszerbe. A Gyöngyszoknya, A vasárnap gyönyöre vagy a Rege a tűzről és jácintról esetében ez magától értetődőnek mutatkozik. De így van még olyan feltűnően egyéninek tetsző mitologikus szimbólumoknál is, mint A Zöld Angyal. Az angyal pozitív jelentéskörű mitologikus fogalom, a zöld pedig Nagy László költészetében az élő - tehát nem tetszhalott téli - természet kifejezője. Tetszés szerinti tapasztalat gyűjthető össze az élő természet erejéről, de arról is, hogy ez az erő az emberi célokkal ellentétessé válhat. A gaz szinte ki is ölheti a számunkra fontos vetést, a burjánzás el is foglalhatja, magába is rejtheti az elhagyottan roskadozó szülői házat, amelyen az ítélet látszik beteljesedni. Ennek hírnöke már a Bibliában is az angyal, aki kiűzi az embert a Paradicsomból, aki megfújja majd a végítélet harsonáit, aki el is pusztít, de meghozhatja a „föloldozást” is. Költészete alakításakor a művészi polifónia gazdag hazai hagyományaira támaszkodhatott Nagy László. Az eddigiekből nyilvánvaló, hogy mindennek biztos alapja a folklór volt, amely a legrégibb múltig visszanyúlóan őriz magában rétegeket, s a látszólag össze nem illőt is egymásba olvasztja. Történetileg és ontológiai értelemben is teljes körű a folklór polifóniája, s még poétikailag is erre mutathatunk rá Csoóri Sándor korszakos fontosságú esszéje óta.74 A megélt iszkázi folklórra rétegződött rá a megismert bolgár, délszláv, spanyol, a megtanult folklórtudomány, s természetesen a műköltészet. Felsorolásszerűen szó esett már a magyar és a világirodalom néhány Nagy László számára meghatározóan fontos alkotójáról, de kettőt közülük külön is ki kell emelni. A költői forradalom fő inspirálói ugyanis Ady Endre és József Attila, még ha részben más-más módon is. E két nagy hagyomány egyidejűsége már önmagában is polifonjellegű, hiszen ez esetben nem az unalomig ismételt forradalmiságról van szó, hanem szemléleti-poétikai eszközökről. E két előd két fő lehetőséget tárt fel Nagy László előtt: az elsősorban indulati-képi és az elsősorban racionálisfogalmi szemléletmódokét, s az ennek megfelelő poétikákét. Nagy László számára 1952 után mindkét mód nélkülözhetetlennek mutatkozik, végül azonban, alkatának megfelelően sokkal közelebb kerül Ady világához, s József Attiláé inkább mérceként, módszertani tanulságokat hordozóként marad meg. 85