Veres András: Kosztolányi Ady-komplexuma (Budapest, 2012)
A vitairat
zonyos, hogy Adyt elsősorban politikai költőként támadja, és általában nem sok esélyt ad a képviseleti költészetnek a modern korban. Kosztolányi úgy véli, hogy a politika „mesterség lett és tudomány”, következésképp a politikai költészetre már nem nyílik lehetőség, mert „a sajtó, vezércikk, kortes beszéd, parlament elszippantja” minden mondanivalóját: „Vajmi kevéssé valószínű, hogy egy költő, a jelenkor reklámparkjai, kormányrendszerei közepette mindaddig követeli verseiben az általános, egyenlő, községekre is kiterjedő, titkos választójogot, a hadikölcsönök valorizációját, a munkáskórházakat és napközi otthonokat, míg azokat meg is adják. Aki komolyan és őszintén ilyen hivatást érez magában, az helyesebben teszi, ha hatásosabb eszközökhöz folyamodik. Mint képviselő vagy utcai agitátor inkább előmozdíthatja célját.”75 Türteiosz idejében, egy kezdetleges ókori társadalomban még értelme volt a politikai költészetnek - mondja Kosztolányi -, mert közvetlenül befolyásolni tudta a hatalmi viszonyok alakulását. A modern korban az a veszedelem fenyegeti, hogy ha néven nevezi, amit akar, művészileg lapos lesz, ha viszont csak célozgat rá, frázisokat csépel. Már az is meglepő, hogy Kosztolányi megfeledkezik a 19- századi politikai küzdelmeket támogató irodalomról, például a szabadságküzdelmek költészetéről, a Nemzeti dal Petőfijének 1848-1849-es közéleti verseiről (holott éppen Petőfit állítja szembe Adyval, terjedelmi lehetőségeihez képest aránytalan részletességgel kifejtve). De fontosabb ennél, hogy eleve úgy értelmezi magát a költészetet, mint az élet gyakorlati oldalától elváló tevékenységet,76 szemben a fölöttébb gyakorlatiasnak tartott politikával — amivel ő maga tételezi elvi alapon, előzetesen a kettő radikális elválasztottságát. A modern kor specializációs trendjét 5 Uo. Kosztolányi régi meggyőződése, hogy a modern kor nagy szellemi változásai következtében a költészet számos területről visszaszorult, de ezt kompenzálni képes az élet nem racionális rétegeinek megragadásával: „A XIX. század — írta 1926-ban — az élet hatalmas területét, melyen a költő annak előtte szabadon portyázott, fölparcellázta és gyarmatosította. Egy részét a politika szakította le magának, másikat az újság, harmadikat a regény, negyediket a tudomány, mely már nemcsak skatulyázott, cédulázott, hanem fényt vetett a nagy kérdésekre, tisztázott olyan árnyalati finomságokat, melyekre eddig csak a költőtől vártak feleletet. Az új költő területe megszűkült és gazdagodott. Többé nem lelkesített politikai tömegeket, nem írt verses adomákat és történeteket, nem állott elő bölcs észrevételekkel, mert ezt helyette mások jobban és alaposabban elvégezték. Pusztán az maradt övé, ami megillette, az élet felbogozhatatlan rejtélye. Egyetlen kincse az egyénisége lett, az, hogy teljesen különbözik másoktól. Ezt pedig, miután természetesen kikapcsolódott a társadalomból, öntudatosan érezte.” — Kosztolányi Dezső: Új költészetünk. Nyugat, 1926. 7. szám (április 1.), 658—659-, illetve Nyelv és lélek i. m. 428—429. 6 „A költő a kifejezés művésze. Hivatása az, hogy a benne alaktalanul forrongó természeti erőket, melyeket értelemmel nem lehet megközelíteni, érzékletesen megformálja, mintegy létezőt teremtve a megfoghatatlanból, s ezzel a roppant munkával véget is ér hivatása. ” — Lásd uo. (Kiemelés tőlem - V A.) 156