Veres András: Kosztolányi Ady-komplexuma (Budapest, 2012)
Következmények
jában abszurditások sorozata, és „nem is az a hiba, hogy a világot kevés bölcsességgel kormányozzák. Az a hiba, hogy egyáltalán kormányozzák.”119 Reményvesztett álláspontját így foglalja össze: „Ne érts félre. Én nem gyűlöltem az embereket. Csak bizonyos szomorú lemondással tekintettem rájuk, érzem az élet céltalanságát, s minden dolog viszonylagos voltát. [...] En nem születtem arra, hogy megmentsem az emberiséget, amelyik, mikor nem sújtja tűzvész, árvíz és döghalál, háborúkat rendez és mesterségesen idézi elő a tűzvészt, az árvizet és döghalált.”120 A műveiben felmutatott képtelen helyzetekkel szemben elsősorban a humorban próbál védelmet keresni. Az 1931-ben in Aurelius című elbeszélés első pillantásra ellentmondani látszik a kormányzásról idézett lesújtó ítéletnek, mivel a címszereplő császár látszólag kezében tartja a gyeplőt. Valójában Marcus Aurelius bölcsessége abban áll, hogy csak óvatosan avatkozik bele a történésekbe, felügyeli inkább, semmint irányítja birodalmát. Jó oka van erre: a novellában nyoma sincs az egyértelmű igazság olyasféle tételezésének, mint amivel a versben találkozunk. Igaz, most is „a rend, az értelem, a latin szépség” védelmében lép fel azok ellen, akik „Keletről hozott jelszavakkal” támadják mindazt, amiben Marcus Aurelius hisz és amit képvisel. De csak az értékek bizonyosak, az eszközök korántsem azok. Az utóbbiakról nem esik szó a versben. Már csak ezért is másként mutatkozik meg a sztoikus császár a novellában, mint a versben.121 A nyitó helyzet egy mindennapos incidens, amelynek híre mégis eljut a palotáig. Az őrjárat letartóztat egy tolvajnak vélt fiút, és amikor az tiltakozik, halálosan megsebzi. Az áldozat a császár barátjának, Marcellus szenátornak a fia. így hát Marcus Aurelius elé kerül az ügy, és neki kell igazságot szolgáltatnia. Ez azonban korántsem egyszerű feladat. A fiú ártatlanságából még nem következik az őr bűnössége. Marcus Aurelius belátja, hogy valójában tévedés történt, ami tragikus következménnyel járt. így hát nem áll bosszút a fiú haláláért, mert céltalannak és fölöslegesnek ítéli azt. A halált okozó katona megússza dorgálással. Az elbeszélés súlypontja a befejező rész, ahol a császár megindokolja váratlan ítéletét a fiának. Valójában az incidens, a bonyodalom, a kényszerű döntési helyzet mind csak előzmény és alkalom arra, hogy betekintést nyerjünk Marcus Aurelius gondolkodásába: 119 Kosztolányi Dezső: Az Elnök. Nyugat, 1933. 2. szám (január 16.), 83—100., később uő: Esti Kornél, 12. fejezet. Genius, Bp., £1933}. Új kiadása Esti Kornél Kritikai kiadás i. m. 218—259- Az idézett mondat ez utóbbiban a 242. lapon található. 120 Esti Kornél, 6. fejezet. Kritikai kiadás i. m. 132-133. 121 Lengyel András vitatja ezt a megállapításomat (a Kosztolányi Nyugatja és a Nyugat Kosztolányija című tanulmányom első, a Kritika 2008. 12. számában megjelent változata alapján). Úgy véli — Grüli Tiborra hivatkozva, alaptalanul —, hogy a novella nem ellenképe a versnek, hanem folytatása-kibontása. (Vö. Lengyel András: Kosztolányiról, avagy „művészet, érdek, politika” viszonyáról i. m. 193.) Én sem gondolom, hogy ellenképe, csak éppen más a problematikája. 269