Veres András: Kosztolányi Ady-komplexuma (Budapest, 2012)
A vita kilátástalansága
rül fel több helyen is a költészet varázserejének hangsúlyozása.139 József Attila hitt a költészet és a nyelv mágikus eredetében, a bűvölök, bájolók, ráolvasások értelmen túli varázserejében. A költészet összepusztító képességének eredményeként létrejött koncentrációban, a részletek megsemmisítése révén egyetlen szóban (névben, szimbólumban) összpontosuló erőben valamiképp a nem látható, mégis tapasztalható névvarázs érvényesülését látta. Már csak azért is, mert a mágia eredetileg közösségi praktikát jelent.140 Föltehetően így jutott el vitacikke végén ahhoz a „következtetéshez”, hogy a nemzet nyelvi megteremtése mögött mágikus képesség áll: „A nemzet: közös ihlet. A költészet a nemzet lelkében ható névvarázs.”141 A mozgósított teoretikus apparátushoz képest meglehetősen soványnak mondható, amit József Attila vitacikkéből Adyról megtudunk. (Mintha ő maga is ráolvasásszerűen avatná nagy költővé Adyt.) Első lépésben megállapítja, hogy az általa leírt költészeteszménynek Ady tökéletesen megfelel, tehát költő a javából. Ady szimbolizmusát nem tekinti esztétikai értéknek (a szimbolizmus nyilván nem felel meg József Attila művészeti ízlésének). Érdekesebb és fontosabb az a felvetése, hogy Adynak háromféle verstípusa van: az első kettő eleget tesz a koncentrált versmodell követelményének, a harmadik nem - az utóbbit „láncszerűnek” nevezi, és az ide sorolható versekről gondolja azt, hogy „az irodalmi konzervatívok tetszését is megnyerik”. Az első két típus különbségeiről nagyon kevés derül ki. Ady úgynevezett „teljesen egyszerű versei” valójában bonyolult asszociációs sorokat sűrítenek magukba, szerkezetük szögesen eltér Ady kortársainak „fokonként épülő” verseitől.142 A második csoportot (a „nem egyszerű ver-139 Például a Babits által idézett Ady-versrészletről jegyzi meg József Attila, hogy „látjuk, milyen leleménnyel kerülte el [...} a kakofóniát; tiszta és könnyed lejtéssel, varázserővel peng a sor." - József Attila: Tanulmányok és cikkek. 1923-1930. Szövegek, i. m. 157. Márai cikke kapcsán a kritikus feladataként veti fel: ha „megkísérelné, hogy miféle varázslat is rejtőzik abban a versben, ami őt arra kényszeríti, hogy jónak tartsa”. I. h. 161. 110 Bár József Attila explicit módon nem fejtette ki elképzelését a névvarázsról, következtetni lehet arra, hogy a szómágia (művészet) közösségi funkciójából indult ki. A szómágia megnyilvánulásai, a varázsformulák sohasem érik be azzal, hogy a közönség gyönyörködtetését szolgálják, hanem valamilyen, a közösség szempontjából fontos cél varázserővel történő elősegítése a feladatuk, azaz a szó: cselekvésértékű. Ugyanakkor a legkisebb kétség sem merülhet fel a varázsének költőisége iránt, mert az archaikus kultúrákban még nem ismerik a prózát és az önállósult, elvont gondolkodást. így az elementáris költőiség gyakorlatias célok megvalósításának rendeli alá magát. Tehát József Attila úgy szabadult meg a politikai költészet alapvető dilemmájától, amely a tömény vers megalkotásának ambíciója és a közösség gondjainak képviselete között feszül, hogy fölfedezett a maga számára egy közös, közvetítő dimenziót, amelyben egyszerre tehetett eleget a tiszta poézis és a politikai cselekvés mellett elkötelezett költészet követelményeinek. 141 I. h. 170. 112 Azt is megtudjuk, hogy csupán Homérosz, Shakespeare, Petőfi és Victor Hugo írt hasonló költeményeket. 220