Veres András szerk.: A lélek, a lét türelme. Tanulmányok József Attiláról (Budapest, 2017)
Móricz Zsigmond és József Attila
98 Tverdota György Az író jómódban élte le életét, a költő egész pályája során nélkülözött. Móricz szavára figyelt a közvélemény, József Attila nem kapott mandátumot országos ügyek vitelére. Móricz sok és fájdalmas magánéleti viszontagságai között meg tudta őrizni lelki épségét, József Attila elvesztette egyensúlyát, s pályája tragikus fordulatot vett. Kapcsolatuk későn kezdődött, s a költő kedélyének elborulása miatt sem idejük, sem alkalmuk nem maradt arra, hogy kapcsolatuk szoros személyes barátsággá fonódjon. Hasonlóságokat keresni közöttük hiábavaló erőfeszítés lenne. De akkor honnan eredt Móriczban a közös atmoszféra érzékelése, az egymásrautaltság, az együvé tartozás, az egyneműség, egycélúság érzete? Mi volt az József Attilában, ami vallomása alcíme szerint magára emlékeztette őt? Miért az ő emlékezésével indította a szerkesztőség a Szép Szó gyászszámának búcsúztató írásait? Miért tartotta fontosnak az idősebb társ, hogy a Szép Szó 1938. februári zeneakadémiai emlékestjén tartott előadásával, a Várostrommű együtt két írásban is kifejtse véleményét a fiatalabbik művész sorsáról és teljesítményéről?3 Az okot nem nehéz megjelölni. Móricz megpróbálta megérteni József Attilát, és 1938 elején összegezte erőfeszítéseinek eredményét. A megértés nem igényel rokonságot, nem teszi szükségessé, hogy hasonlóságot erőltessünk az irodalmi élet két kiemelkedő képviselője között. A megértés nem azt jelenti, hogy elfogadjuk a másik álláspontját és egyúttal feladjuk a magunkét. Még csak be se kell látnunk a másik igazságát, elegendő felismernünk, hogy a partnerünk álláspontjában van egy mag, amely korrekcióként, iránymódosításként beépíthető a magunk gondolatrendszerébe. A két Móricz-írás, különösen a Várostrom gondolatmenetének belső arányai azonban arra is figyelmeztetnek, hogy az író e megértés révén belátásra kívánt szert tenni egy olyan területen, amelyre a tragikus véget ért pálya vezette el, és amelyen a halott költő igazította el tekintetét. írásomban nem ragadok le a görcsös rokonságkeresésnél, hanem ennek a móriczi elszánásnak és értelmezői teljesítménynek az elemzésére vállalkozom. Móricz egy jól körülhatárolható szituációban tűzte ki célul József Attila megértését, alátámasztva a gondolkodás léthez kötöttségének mannheimi tételét.4 Ennek a szituációnak van egy lényegi időindexe, és számolnunk kell egy hellyel a társadalmi térben, ahonnan az író szemügyre vette a költő pozícióját, amely ugyanezen tér egy másik pontján helyezkedett el, illetve ennek körében mozgott. Keresve sem találnánk ellentétesebb helyzetet, mint azt, amelyet a két alkotó első érdemi találkozásakor, 1934 tavaszán, Hódmezővásárhelyen elfoglalt. Az ötvenöt éves Móricz, akinek ötvenedik születésnapját már 1929-ben fényes és zajos ünnepséggel ülték meg szülőhelyén, nemigen érti, mit keres vendéglátója, Makai Ödön ügyvéd házában a huszonkilenc éves költő. Éles szemű megfigyelőként megsejti, hogy a fiatalember a ház „lengyele”: a fővárosban jövedelem nélkül maradva, az irodalmi élet margójára szorulva csakugyan Etelka nővére és sógora tartja el őt néhány hónapig. A vendég, akihez a „zúzott bajszú idegen” Zsiga bátyám 3 Móricz Zsigmond, Várostrom, Pesti Napló, 1938. február 24., 9. 4 Vő. Mannheim Károly, Ideológia és utópia, Budapest, Atlantisz, 1996, 96.