Veres András szerk.: A lélek, a lét türelme. Tanulmányok József Attiláról (Budapest, 2017)

Móricz Zsigmond és József Attila

.Mert sok a révülni való...’ 117 Látunk a házban is állatokat, igaz, mintha éppolyan betegek, megjelöltek lennének, mint az öregek: a pöttyös állatok vélhetően a kiszolgált, bent a szobában lakó, már ne­hezen mozduló, kiszolgált kutyára vagy macskára vonatkozik. Mire vonatkozik a belül határozószó? Arra is utalhat, hogy a házon belül járunk, de jelentheti azt is, hogy maguk az állatok - ahogy az emberek is - belsejükben is pöttyösek, foltosak, romlanak. Sok nyomorúság és a feleslegesség érzése lengi be a képeket. És persze az elgondolkodás, az elmerengés, a távolba - múltba, semmibe, gondolatokba, szorongásokba - gondolás. De miközben ennyi nyomorúság sűrűsödik össze az öregségük miatt kiszolgáltatott öre­gek képében, közben mennyi szeretetteljes megfigyelés is: az elmerengés, az elrévülés, a pipázó öregember és az öreg kezekkel és nehezen mozduló ujjakkal is szőni, varrni, fonni akaró öregasszony képe. Az utolsó versszak kiviszi a látványt a házból, eltávolodik az öregektől, és minden képet és képsort szervesen, valami sokkal tágasabb, más dimenzióba illesztve lezárna. A parasztháztól, a tanyasi háztól indulunk, és a tanya udvarára megyünk ki, majd on­nan kinézünk az égre, a csillagokra, az egész mennyboltra, majd vissza a fákra, a leve­lek nélküli gallyakra, végül pedig ismét egy egészen miniatűr képre, a bicegő cinkére nézünk lefelé. A négy sor négy mondat, de négy egésze különböző felépítésű, egészen más modalitású, szerkezetű, hangulatú és dimenziójú mondat. Az első két párhuzamos szerkezetű tagmondatból áll: a lágy a tanya és a langy az ól állítások egymást felerősítik, egyúttal kontrasztba is állítják: a tanya mint az emberek lakhelye nagyon kedves meghitt jelzőt kap, az ól képe folytatja az előző versszak disznóetetés-képét. A lágy - langy mint egymás szinonimái szerepelnek itt, de a párhuzam mellett érezni a köztük lévő hangu­lati különbséget. A lágy József Attilánál minden esetben valami kellemes, meleg, ölelő, anyai, szeretetre méltó és szeretetteljes, a langy legtöbbször a víz, a tócsa, és ezen belül időnként a pocsolya, a disznó képéhez kötődik, nem véletlen tehát, hogy az ól szóhoz tartozik a langy állítmány (és emlékezünk még az előtte álló képben a habos moslékos­­vödörre), és a tanya, az emberek lakhelye a lágyat. Az igazi nagy sík- és dimenzióváltás ezután következik. A földtől a szemünk a csillagok felé fordul, a disznóóltól az égre. Az, hogy semmiféle kötőelem nem jelzi a kapcsolatot az előző sorral és az előző mondattal, felerősíti a váltás hirtelenségét. Ugyanakkor a kép szerves folytatása is a korábbiaknak: a homály szó jelzi, hogy az első versszakbeli árnyak megnőnek, este lesz, egyre sötétebb. Az akasztott ige pedig a falusi, tanyasi házban a ka­bátját a szegre felakasztó ember képét juttatja eszünkbe. Meglepő volt a sorvégi felkiáltójel: azt várja az olvasó, hogy ez a felkiáltójeles mondat értelmezze a többit, hogy nagyobb jelentősége legyen. De nem találunk ilyen kitüntetett jelentést, talán csak az ég dimenziói előtti felkiáltást vagy felsóhajtást fejezi ki a felkiáltó mondat. Az, hogy mondattanilag nem egyértelműek a kapcsolatok, nem tudjuk, a homály állítmánya vagy alanya-e a mondatnak, szintén a váltást, a szakadás érzését erősíti. A sor hanghatása viszont ismét a folytonosság, az előzményekkel való összeszövöttség érzését kelti: az előző sor is egy magas magánhangzóval kezdődött, majd csupa mélyből állt, ez a sor pedig ugyanilyen:

Next