Veres András szerk.: A lélek, a lét türelme. Tanulmányok József Attiláról (Budapest, 2017)

József Atztila és a Nyugat

Modernség, progresszió, szocializmus: Ady - Juhász Gyula - József Attila 15 kívül leépülnek, eltompulnak, ám az Ady-minta nehezen felismerhető és azonosítható módon mégiscsak megemésztődik és felszívódik a költő szellemi-lelki szervezetébe. Elég, ha csak arra utalok, hogy a Gyömrői-versek nyelvezete éppúgy elképzelhetetlen lenne Ady Léda-verseinek a szerelemről kialakított, a nyelvi tabu áthágását megkí­sértő beszédmódja nélkül, ahogy Szabó Lőrinc szerelmi lírájának számos darabja is az Ady-féle kezdeményezéseket folytatja. Vagy József Attila kései istenes verseinek előzményeit is sok tekintetben Ady istenes lírájában kell keresnünk. A különbség, a poétikai távolság, minden szuverén életmű szükségképpeni jegye mindazonáltal megképződik Ady és József Attila között, miközben az együvé tartozásukat biztosító kohézió sohasem szűnik meg. A megfogalmazásra kívánkozó belső késztetések egy költő esetében nem homo­gének, sőt, leggyakrabban ellentmondóak. Ha a gőg, a lázadás, az offenzív lendület kifejezéséhez legkönnyebben Ady hangját lehetett kölcsönvenni, a szelídség, az alázat, a gátlásosság, a félszegség érzéseihez Juhász Gyula modora kínálkozott útmutatóul. A fölény Ady nyelvén szólalt meg, az alárendelődés, az esendőség helyzetei (a szerelem­ben, az árvaság következményeiben stb.) Juhász Gyula kifejezésmódjára támaszkodva fogalmazódtak meg. A passzivitás, a kontempláció mint a világhoz való viszony egyik módozata ugyancsak a szegedi mester utánzását tette szükségessé. Juhásszal a pálya­kezdő ráadásul személyes közelségbe került, hiszen a szakállas poéta szívesen látott vendég volt a fiatal költőt pártfogásukba vevő makói bohémek körében. A személyes tapasztalat, a költői tudás közvetlen átadása, a reményt keltő ered­mények nagylelkű feldicsérése nagy ajándékot jelentenek egy docilis költőjelölt sze­mében. Természetes tehát, hogy József Attila egy időben túlértékelte mestere költői jelentőségét. Egyik emlékező írja, hogy szegedi sétájuk során, maguk előtt találva Juhász Gyulát, József Attila megjegyezte, hogy furcsa érzés látni, hogy néhány lépés­sel előttünk megy Magyarország legnagyobb élő költője. Ugyanilyen természetes az is, hogy eljött az idő, amikor a tanítvány felismerte tévedését, és minden szeretete és megbecsülése mellett is kiszabadult annak hatása alól. Ez az eltávolodás nem ment feszültségek nélkül. Juhász világosan érzékelte, hogy kedves öccse a fő riválishoz, a radikális formabontás kalandjába bocsátkozott avantgárdhoz pártolt. Szerető aggoda­lommal, de nyilvánvaló rezignációval reagált a tanítvány eme gyanús választására egy Vojtina-levélben. De azért a Juhász-minta követése újra meg újra felszínre bukkant az érett József Attila költészetében is, talán gyakrabban tetten érhető módon, mint Ady példája. Nemcsak a Csodaszarvas vezethető vissza juhászi mintára, de az Óda plato­­nikus megfogalmazásai vagy a Mama záróképe is sokat köszönhet Juhász nevezetes Milyen volt című költeményének. A különbség, a szükséges távolság mindenesetre József Attila és Juhász Gyula között is létrejött és fennmaradt. A „céhbeli” költő, ahogyan az érett József Attila a hivatását minden más szempont elé helyező lírikust keresetlenül nevezi, pályája során mindenekelőtt költői gyakorlatának optimális átrendezésére törekszik, nem a következetességre, az eszmei hűségre figyel.

Next