Veres András szerk.: A lélek, a lét türelme. Tanulmányok József Attiláról (Budapest, 2017)
József Attila a középosztályról
.Magával kötve mint a kéve”. József Attila középosztály-értelmezéséhez 221 mint a látszatoké. A költői életmű ismerői tudják, az itt fölvetett kozmológiai példa jellegzetes József Attila-i képzeteket (s verseket) idéz emlékezetünkbe, a gondolkodásnak valami lényeges, konstans eleme érhető itt tetten. De ez az analógia nemcsak „előre”, a versek felé hosszabbítható meg, hanem visszafelé, az elmélet felé is. A példa József Attiláé, a megfontolás (tetszik vagy sem) Marxé, aki az úgynevezett árufetisizmus tárgyalásakor már arra az inverzióra mutatott rá, amely a tőkeviszonynak (értsd: „kapitalizmusnak”) alárendelt ember gondolkodását jellemzi. József Attila tehát itt, külön hivatkozás nélkül is, mintegy hallgatólagosan, odaértve, Marx egyik fontos szempontját aktualizálja. Ő is „csak” „a látszathoz igazodó gondolkodás” kritikáját gyakorolja. Mindebből többfelé nyílik út. A közkeletű „középosztály” értelmezés elutasítása, elvetése csak az egyik, s a kevésbé fontos. Nem az az érdekes, hogy József Attila mást mond, mint ami akkor közkeletű volt. Ennél fontosabb, hogy az a megközelítés, amelyet helyébe ad a költő, az megint csak marxi inspirációjú. Egész beállítódása és érvelése a tőkeviszony elemzésére épül. Ma, negyedszázaddal az úgynevezett rendszerváltás után, Marx és követői szinte folyamatos diszkreditálása idején, ez az elemzés alighanem unalmasnak és anakronisztikusnak tetszik föl a trendi értelmiségiek előtt. De ez az elutasító közöny nem József Attilát vagy Marxot minősíti, hanem a túl könnyen ítélkező „elutasítókat”, akiknek valóságérzéke meggyöngült és deformálódott. A József Attila-i elemzés ugyanis nemcsak a marxi „lecke” aktualizált föl- és újramondása, de egyben, egy lényeges ponton továbbvitele is. Amikor József Attila arról beszél, hogy mit termel a tőkés, és mit a bérmunkás, még, rövidre fogva, Marxot összegzi. „A termelési módból adódó szerep szerint a munkások az üzemben meghatározott szükséglet kielégítésére alkalmas, röviden hasznos tárgyakat készítenek” - írja a költő. „A munkás tehát használati értéket termel.” Ezt az állítását azonban mindjárt pontosítja is, s az állításnak és a pontosításnak ez a kettőssége, mint utóbb kiderül, lényeget takar. „Azazhogy” - helyesbíti magát a gondolatmenet - „a munkás nem termel - hiszen árutermelés van - a munkás dolgozik. A munkás munkaerejét megvette a tőkés, elvitte az üzembe és ott elhasználja, azzal, hogy termel vele. A tőkés pedig nem hasznos, hanem értékes tárgyakat termel, vagyis csereértéket. A jó tőkés csakis az értékesítés, tehát a csereérték realizálása szempontjából tekint a termelt áru hasznos mivoltára”.4 Ez egy alapvető distinkció, jellemző, hogy egyebek közt a költő egyik neves kortársa, Albert Einstein (1949) is alapvetőnek gondolta ezt a megkülönböztetést. („A kapitalizmusban a termelés a profitot szolgálja - nem a szükségletet.”5) S ez a distinkció nem öncélú - rendet teremt, meghatároz egy érvelési struktúrát. „A munkások tehát a használati értéket termelő osztályt, a tőkések a csereértéket termelő osztályt alkotják. A munkások szakismerete ezért a tárgyak hasznos oldalai közt fennálló viszonyok ismerete: ismeret a munkaeszközöknek és a munkatárgyaknak arról a viszonyáról, melyet meg kell valósítani munka közben. A tőkések 4 JAÖM3 1958,172. 5 Albert Einstein, Why Socialism?, Monthly Review, 1949/1.