Veres András szerk.: A lélek, a lét türelme. Tanulmányok József Attiláról (Budapest, 2017)
József Atztila és a Nyugat
Bókay Antal Sorszáró színterek - öngyilkosságpoétikák. József Attila Juhász Gyuláról és önmagáról „.. .hallgatom a híreket, miket mélyemből énszavam hoz.” (József Attila: Irgalom) (1936. október 8.) A mottóként idézett versrészlet zseniálisan összefoglalja a kései József Attila poétikai hitét, egyrészt befelé fordulását, másrészt azt, hogy ez a megváltozott irányú figyelem „énszavak”-ra, az ént megjelenítő tárgyi-nyelvi elemekre irányul. Az énszó zseniális találmány, jóval később a pszichoanalízis majd szelf-tárgynak fogja ezt nevezni. Ez egy tárgyiasult, megnevezhetővé, elemezhetővé vált éntartalom, nem fantázia, nem élmény, hanem egy belső, önalkotó konstrukció, vagyis az identitás építőkockája. Ilyen énszó, egyfajta önteremtési aktus volt József Attila számára az öngyilkosság. 1937 tavaszán Juhász Gyula halála kifejezetten alkalmas volt ennek az énszónak a megfogalmazására. Poétikai bevezetőként: József Attila költészete két jelentős poétikai beszédmódot adott a magyar költészetnek. Mottóm hátterével úgy is fogalmazhatnék, hogy létrehozott egy tárgyszó költészetet, aztán valamikor 1934 után egy új énszó költészetet is. Tárgyszó költészetének csúcsteljesítményei a harmincas évek első harmadában született hosszú versek, a Téli éjszaka, az Elégia vagy éppen a Külvárosi éj. Ez a költészeti modell a korábbi szecessziós-szimbolikus poétikai beszédmód után valamikor a húszas évek elején vált Európában és Amerikában is uralkodóvá. A tárgyias költészet az élményt az objektum korrelátumának tekintette, személytelenséget vallott, úgy gondolta, hogy egy tárgyi egyenértékesben, a világ felállása logikájában a szubjektum is szükségszerűen megtalálható, a belső és külső rend egyetlen nagy tiszta beszédű törvény formájában verselhető meg. 1934-ben, egy minden szempontból válságos időben, egészen pontosan az Eszmélet VII. szakaszában közli a költő azt a felismerését, hogy a tiszta beszédű törvény valahol mindig megbicsaklik, a szövedék fölfeslik. Jelzi továbbá azt, hogy az eddig totálisnak gondolt rendnél mélyebb látvány a tárgyi törvény szubjektív kiegészítésével érhető el, az „álmaim gőzein” át történhet meg. Ez a felismerés arra készteti a költőt, hogy költészete utolsó éveiben elsődlegesen ezt az „álmaim gőzeit” kutassa, a bensőség tárgyainak lírai