Veres András szerk.: A lélek, a lét türelme. Tanulmányok József Attiláról (Budapest, 2017)

Móricz Zsigmond és József Attila

Valachi Anna „Elejtem képzelt fegyverem”. Móricz Zsigmond és József Attila „Soha reménytelenebb szemeket, mint József Attiláé volt, most egy éve. Telefonon hívott, szeretne velem beszélni. Váratlan volt, hogy rám gondol s úgy tűnt fel, mintha régen nagyon közel volnánk s valami gát tartott távol, ketten, valakik valahogyan egymásra utaltak s nem érintkezhetők. Közös atmoszféra s kozmikus távolság. Folyton élnek szá­momra lelkek, kikkel lehetetlen egybegyűlni s mégis együvé tartozunk, egy bandába, egy irodalmi társaságba, egy szellemi közösségbe, s ezek a legdrágábbak, fizikai aka­dályok miatt sem egymással, sem velem nem akadnak össze: folyók csak a tengerben találkoznak, ahol már megszűnnek létezni s ott egybekavarodva felsóhajtanak: akkor kellett volna, egynemű, egycélú, idefutók s mégis csak a cél előtt identikusak.”1 Móricz Zsigmond írta e megrendült-fölkavaró sorokat néhány héttel József Attila halála után a Szép Szó 1938. január-februári emlékszámában. A kikerülhetetlen sors hatalmát érzé­keltető „kései siratóhoz” panaszos, vallomásos címek tartoztak: Nagyon fáj. Az egyetlen teher az élet. József Attila emlékeztet magamra. Önvád és lelkifurdalás gyötörte a kortársakat a költő tragédiája óta. Móricz a jóvá­tehetetlenül elszalasztott lehetőségek miatt szenvedett, amiért túl későn ismerte föl lelki rokonát a költőben. Kettejük kapcsolata ugyanis nem nélkülözte a konfliktusokat. Itt a nyilam, kibe lőjem? József Attila az Előőrs munkatársaként a húszas-harmincas évek fordulóján sorra meg­bántotta kora irodalmi tekintélyeit. Az ifjú költőt - apakomplexusból, rivalizálási kény­szerből fakadó - „itt a nyilam, kibe lőjem” jellegű, polgárpukkasztó indulat hevítette. Sokáig úgy tűnt, hogy Móricz kimaradhat a bálványdöntögető akcióból, hiszen 1931-ig kizárólag pozitív hivatkozási alapként bukkant fel a neve József Attila írásaiban. Még az KJA 1987, 956.

Next