Veres András szerk.: A lélek, a lét türelme. Tanulmányok József Attiláról (Budapest, 2017)

Móricz Zsigmond és József Attila

Egy húron pendült-e József Attila és Móricz Zsigmondi 87 igen közel állt Ady életes esztétikájához, míg József Attilát messzemenően érdekelte „a költészet maga” is (éles ellentétben az Ars poetica című versének dacos kijelentésével), és az irodalomról részben Kosztolányihoz hasonlóan gondolkodott. De az utóbbi - nemzedéken átnyúló - egyezés sem kisebbíti annak jelentőségét, hogy Móricz és József Attila eltérő generációhoz tartoztak. Ismeretes, hogy éppen Kosztolányi mutatta be az Ezerkilencszázharminchárom című, majd Barkochba névre átkeresztelt elbeszélésében a háború előtt és a háború után indult költőnemzedék között fennálló szemléleti szakadékot. Az azonos generációba tartozásnak is része lehetett abban, hogy egyszer-másszor meglepő párhuzamok, interferenciák mutatkoznak Kosztolányi és Mó­ricz látásmódjában. Például az említett elbeszélésében Kosztolányi így jellemzi a József Attiláról mintá­zott szereplőt: „Rövid életének hosszú éveit azzal töltötte el, hogy várakozott. Várt arra, hogy a nap feljöjjön, aztán arra várt, hogy a nap lenyugodjék. De hogy miért várt arra, vagy erre, azt maga se tudta volna megmagyarázni.”1 Móricz pedig, amikor József Attila elbeszélése nyomán a költő gyermekkori emlékeit idézi fel nekrológjában, hasonlóképp a várakozást emeli ki a költő domináns magatartásformájaként: „Hát ő elment a boltjába, háború volt, sokan voltak. Ő szerényen várt. Már akkor tudta, hogy neki a sorsa a várás. Sorra várni. Akkor ő esetleg kaphat.”1 2 A szegények között feltételezett szolidaritáshiányt is mintha hasonló előítéletességgel látta volna Kosztolányi és Móricz. „A szegény emberek kedély télén atyafisága fűzte őket egybe - olvashatjuk az Édes Anna című regényben Ficsorról és a vele rokonságban levő címszereplőről -, kiknek a vérségi kapcsolat vajmi keveset jelent, mert nincsenek kedves, közös emlékeik, csak egymás mellett élnek, folyton dolgozva, önmagukba zárva, egy­másnak áthatolhatatlanul, nagy távolságban.”3 4 Móricz pedig a következő kommentárt fűzi az Én nem tudtam című József Attila-vershez: „A proli mind egyéniség és folyton összebúvik. A proli nem tud egyedül megállni, amint összekerül, már marja egymást, de össze kell bújni. Ez alaptörvény Arról se feledkezzünk meg, hogy a két írónemzedék merőben más költészettörténeti kontextust tudhatott maga mögött. A kilencszázas-tízes évek Ady-kultuszához képest a húszas-harmincas évtizedekben megjelenő újabb hullám már csaknem kizárólag politi­kai jellegű, szinte teljes süketséggel Ady művészi teljesítményére. Ennek következménye 1 Kosztolányi Dezső, Ezerkilencszázharminchárom, in KJA11987,317. 2 Móricz Zsigmond, Nagyon fáj. Az egyetlen teher: az Élet. József Attila emlékeztet magamra, in KJA2 1987,959. 3 Kosztolányi Dezső, Édes Anna, kritikai kiadás, szerkesztette Veres András, Pozsony, Kalligram, 2010,175. 4 Móricz Zsigmond jegyzetei József Attiláról (közzéteszi Cséve Anna), Literatura, 2015/4. 396. (Kieme­lés az eredetiben.)

Next