Veres András szerk.: A lélek, a lét türelme. Tanulmányok József Attiláról (Budapest, 2017)
Móricz Zsigmond és József Attila
94 Veres András lebecsülte kockázatvállalását, mint ahogy az ellentábor erejét is.31 „Móricznak könnyű a dolga velük szemben” - írta, holott csöppet sem volt az, annyira nem, hogy végül Móriczot rászorították a nyilvános bocsánatkérésre. De éppen azért, mert szerintem is meggondolatlan és súlytalan József Attila írása (Móricz talán nem is szerzett róla tudomást), nem tulajdonítok nagy jelentőséget neki a kettejük kapcsolatának alakulása szempontjából. Most rátérek a másik fél, Móricz Zsigmond József Attila-értékelésének problémájára, amelyről már korábban is esett szó. Egymásra találásukat szerintem is komolyan kell venni, de látni kell e kapcsolat határait is. Mindenekelőtt sietek leszögezni: Móriczot nem a költő érdekelte, hanem József Attila emberi habitusa és társadalmi dinamikája. A Hadik kávéházban meghallgatott vallomás írói nyersanyag volt számára, érdekes és tanulságos, de nem több. S ha elismerjük is e találkozás fontosságát, nem becsüljük túl - végül is nem követte újabb. Nekrológjában Móricz éppen ennek elmaradását fájlalta. A Nagyon fáj kötet verseihez fűzött megjegyzései is szinte kizárólag a. proletár mentalitás sajátosságait próbálják meg számba venni. József Attilát az író mint egy társadalmi réteg képviselőjét fogja fel és fogadja el. A bűn című vers alapján azt a következtetést vonja le, hogy a bűn a költő előtt „tisztázatlan, misztikus valami, mint a proli előtt, aki nem tudja, mi a bűn és csak annyit érez, hogy állandóan a feje fölött lóg a pallós ismeretlen bűnökért”. Az Én nem tudtam című vers attitűdjét abban látja, hogy „a proli gyerek felvilágosul a freudizmusban s első alapérzése, hogy hisz ez az, amit tilt a törvény”. A város pereménből a „társadalom öntőformái” megfogalmazását emeli ki, és a „tiszta proletár szemlélet” megnyilatkozásának nevezi, amit „csak a külvárosi proli” érez igazán.32 A Várostrom című emlékbeszédében is, ahol Móricz a legtovább ment el a költővel való azonosulás kinyilvánításában, a szoros olvasás számára nyilvánvaló a szerző distancírozó gesztusa is. „József Attila bizalmas perceiben megvallotta barátai előtt, dicsekedve a társadalmi bélyeggel, hogy ő proletár gyermek.” - írja Móricz, s ő éppen ebből indul ki. „Megmozdult a föld. Tízezer éven át mint fekete sár feküdt, lenyomva s összepréselve az az elem, melyet ma proletariátusnak nevezünk. Eddig is tele volt zseni-csírákkal, de azok kivétel nélkül mind elhaltak, mielőtt felvirágozhattak volna. Ha csak át nem ültette őket a sors a magasabban fekvő ágyakba, ahonnan kinőve a magasabban fekvő rétegek értékévé váltak. De József Attilában küzdött az ősiség s már a mai szellemiséggel találkozva, benne maradt a gyermeki múlt a férfikorig s költészete alapjában véve a proletariátus vergődése volt az idegen környezetben.”33 Tehát Móricz számára a kultúra meghódításának esélye és kockázata az igazi kérdés. József Attila költészetének sajátos helyzetét abban látja, hogy nem próbál „a magasabban fekvő rétegek értékévé válni”, hanem a saját társadalmi rétegét akarja képviselni. 31 Lásd a Szabolcsi Miklós által sajtó alá rendezett kritikai kiadás 343. lapján. 32 Lásd Móricz Zsigmond jegyzetei József Attiláról, i. m., 396. 33 KJA21987,1093.