Vikár György: Az emlékezés ösvényein (Budapest, 1994)
VII
sem - a pillanat elmúlt -, a barátkozás még négy évig váratott magára. A következő években Csermák vezérsége még jobban kibontakozott... A harmadik osztály végén — a második világháború előestéjén — Kemény Jancsi szüleivel az Egyesült Államokba távozott. Tekintélye oly nagy volt az osztályban, hogy meg sem lepődtem, amikor néhány évtizeddel később arról értesültem, hogy világhíresség lett, fizikaprofesszor és az Atomenergia Bizottság elnöke. Távozásával Csermák Pali előtt megnyílt az út, hogy szellemi téren is magával ragadja az osztályt. A Modern Könyvtár füzetei púposodtak a zsebében, ő olvasott először József Attilát, önképzőkört szervezett, lapot szerkesztett. A magyarórák nemegyszer azzal teltek el, hogy csodálatos magyartanárunk, Vajthó László és Csermák egymással vitatkoztak, mi meg élvezettel hallgattuk. Vajthó, aki a legtöbbünk nevét sem tudta, mert nem a valóságban élt, hanem a könyvek és költők világában, az ő nevére (valódi nevére) még kilencvenéves korában is emlékezett. Legvéresebb vitájuk Madáchról tört ki, Vajthó valósággal dühbe gumit, mikor Csermák azt bizonygatta, hogy Az ember tragédiája rossz dráma, sem irodalmi, sem filozófiai mondanivalója nem eredeti. Következő órán dolgozatot írtunk Madáchról. Csermák egyetlen mondatot írt a füzetbe: „Csak hódolat illeti, nem bírálat”. Várta, hogy Vajthó ezek után megbuktatja, vagy intőt ad neki, vagy újabb dührohamot kap. Mikor kiosztották a dolgozatfüzeteket, nagy csodálkozására egymondatnyi szövege alatt egy békés közepes jegyet talált: Kétharmad - írta rá Vajthó tanár úr, nagy ágaskodó számokkal. Az osztályban elterjedt a hír, hogy Csermák velem megy vasárnap kirándulni. Ritter Miklós még aznap félrevont és figyelmeztetett: ne dőljek be Pali barátságának, neki mindig szüksége van új hódolókra, apródokra, udvartartásra. Miklós akkor még nem volt barátom, de az irodalom szeretete vele is összehozott, és időnként mámorító beszélgetéseket folytattunk. Figyelmeztetését 46