Vikár György: Az emlékezés ösvényein (Budapest, 1994)
X
de a parasztcsaládok gyermekei mindenesetre kifutottak eléjük az útra és az istállóba vezették őket. A tehén nagy kincs. Aztán már minden és mindenki a helyén volt. Csend borult a falura. Szórtan hangzott csak néhány tehénbődülés, kutyaugatás, tollpihe a csend párnáján. Hazatérő korhelyek dala gyakran jellemző más falvakra, itt a legnagyobb ritkaság volt. Mikor a menetgyakorlatokból megérkeztem, egy ideig mozdulni is alig bírtam. De alig telt el egy jó óra, valahogy felfrissültem. A langymeleg júniusi alkonyat, a párnapuhasággal simogató levegő a szabadba csalt. Elvben a körletet elhagyni engedély nélkül tilos volt. De szabad volt vizet hordani valamelyik jó vizű kútról. Magamhoz vettem néhány bajtársam kulacsát a sajátommal együtt és ezzel a „vízummal” felszerelkezve esti sétára indultam. Altiszttel sohasem találkoztam ezeken az esti kalandozásokon, de parasztemberrel is alig. Hajnaltól dolgoztak a parasztok, ilyenkor otthon voltak, ha még nem aludtak, a ház körül tevékenykedtek. A patak mentén haladván tovább, kijutottam a faluból. Egy kis dombra értem. Leültem a földre - lábam mellett megcsörrentek a kulacsok. Innen láttam a falut. „Dombocskán, mint szívükön a bú...”, „Mint egy tányér krumplipaprikás, lassan gőzölög lusta, langy estében a piros palás, rakás falucska” - József Attila verssora járt a fejemben. De nem emlékszem piros tetejű házakra. Az apró fehér házak tetői talán el is bújtak a fák árnyékában. Hosszú udvarokra emlékszem — a ház csak az udvar kapcsolt része volt. Az udvarban éltek a csirkék, libák, óljában toporgott a disznó, istállójában bőgött a tehén. A macska lopakodott. Itt-ott kutyaugatás - „ugatások némán hullanak nagy bársonyokra...” A parasztok, akik itt éltek, ritkán mentek be a közeli városba. Sokan közülük egy egész életet leéltek anélkül, hogy Budapestet valaha látták volna. Még a gondolatától is visszariadtak - elvesznének abban a rém nagy városban. Nemigen jártak vásárolni. Parasztasszonyok még többnyire maguk szőtték, fonták ruhájukat. Az őseredeti civilizációval találkoztam itt a Kárpátok lábánál, apró Robinson-szigetek sorával, az emberrel, aki a legszorosabb ter-87