Vilcsek Béla: Az irodalomtudomány „provokációja”. Az irodalmi folyamat (Budapest, 1995)
A műalkotás megközelítése
A negyedik kísérletben SPIRA VERONIKA, 1992-ben - a ricoeuri szempontok érvényesítésével - a mű hermeneutikai értelmezését adja. A naiv olvasat leírásánál egy bölcsészhallgató, oktató vagy kutató felkészültségét veszi alapul. Ez a fiktív olvasó már ennél az első, spontán olvasásnál érzékeli a vers sokszólamúságát. Azokat a magyar és világirodalmi, illetve a Szilágyi Domokos és több kortársi művész sorsára való vonatkozásokat, amelyeket a korábbi elemzések kimutattak. A hermeneutikai értelmezés második szakaszában pontról pontra feltárható ezek rendszere és funkciója. A főbb formaelemek három ún. attitűdmodellt idéznek fel: a megöletést (Krisztus, Petőfi), az öngyilkosságot (József Attila) és a nehezen tűrt túlélést (Arany János). A megjelenő értékek paradoxont, többértelműséget, ambivalenciát hordoznak a szöveg minden szintjén. Egyszerre jelentik a tragikum méltóságát és abszurditását. A négy fő résznek egymáshoz, illetve a címhez való viszonyát, valamint az egyes részek struktúráját is a variációs ismétlés jellemzi. A részek a címben megjelölt témának a beszélő belső monológjának logikája szerint sorjázó variációi (a halál elől futás - a halállal való szembefordulás - a leszúratás - a papírokkal körülvett temetetlen holttest). A részeken belül, a hermeneutika három fázisának megfelelően, egy-egy mozzanat felidézését annak reflexív értelmezése, végül a beszélő saját sorsára való alkalmazása követi. Ennek során fokozatosan tágul a vers metaforikus jelentésköre is: Petőfi halála egyszerre lesz (költői) sorsszimbólum és a Krisztussors modem változata, a kozák Petőfi gyilkosa, és - a mítosz egyetemes síkján - a kivégző római katona. Az utolsó rész fontos hermeneutikai pillanata azonban „Van út - kiút nincsen" - egyértelműen arra utal, hogy a modern Krisztusok sorsa még rettenetesebb. Ok már a lét abszurditásának, a megváltás lehetetlenségének tudatában néznek szembe a halállal. A végső etikai tett a halál tudatos vállalása. Leginkább itt érezhető az objektív, tárgyias fegyelem mögött a szubjektív, alanyi költő hangja; a drámai és lírai monológ ütköztetése. A cím így - a formaelemek, a struktúra és a jelentés feltárulásával párhuzamosan - létszimbólummá, a vers létértelmezéssé válik. Petőfi sorsa a camus-i Sziszüphosz sorsával azonosítódik, aki legyőzöttségét megértve fordul szembe a halállal. Sorsának ez az egzisztencialista újraértelmezése a lét térségi és általános síkján is érvényes. A vereség, a foglyul ejtettség érzete a 68 utáni kelet-európaiság nyomasztó, a hetvenes évek költő-messiásainak mindennapos és általános élménye. Filozófiai és etikai szempontból pedig ez a hősi halál és az öngyilkosság közötti határvonal megszűnését jelentheti, s mint a versbeli létértelmezés személyes létre vonatkoztatása Szilágyi Domokos esetében mutatja: jelenti is. A naiv olvasat fiktív olvasója ezen a ponton döntheti el, hogy a művel, annak esztétikai kódjaival és létértelmezésével való találkozás után mást jelent-e számára embernek lenni, talál-e abban magával vihető mozzanatot. A hermeneutikai értelmezésnek ezért nemcsak kiinduló, de záró mozzanata is a befogadásesztétikai szempont érvényesítése. Az elemzés formális, strukturális vagy szemiotikái módszeressége kiegészülhet az értelmezés szubjektivitásával. Az olvasó a művel való első szembesülést követően eljuthat a lét egészének értelmezéséig, sőt e létértelmezés tanulságainak személyes alkalmazásáig. 246