Vilcsek Béla: Az irodalomtudomány „provokációja”. Az irodalmi folyamat (Budapest, 1995)
A műalkotás mint folyamat
tuíciónk. S ezzel egy időben, a dologgal való megismerkedéskor, arról fogalmat is alkotunk. A műalkotás elolvasása után az olvasó - a benne is meglévő szellemiséggel, ihlettel - maga is megalkotja a művet. A forma (az alak) ezért nem vezethető vissza pusztán sem a szemléletre (intuícióra), sem valamely gondolatra (spekulációra). Lényege valóban kettős természete, aktív volta. így az alaknak kettős minősége van: minősíti saját léte, és minősíti létévé szemléletünk. Ezeknek a sajnálatos módon töredékes formában maradt gondolatoknak az irodalomelméleti hasznosítása csak évtizedekkel később valósulhatott meg. Az e területen az elmúlt időszakban végzett hazai kutatások eredményei azonban, amelyek leginkább Hankiss Elemér és Bojtár Endre nevéhez fűződnek, sok szempontból igazolják a József Attila-i „új művészeti tan" alapvetésében foglaltakat. HANKISS ELEMÉR többek között éppen József Attila verseinek elemzésével tárja fel és mutatja be a „minősített", illetve „visszaminősített" műalkotás természetét és a „visszaminősítés" aktív folyamatát. Megfigyelése szerint József Attila költészetére kezdettől fogva, de különösen az 1928-tól 1934-ig terjedő korszakban - tehát az „esztétikai töredékek" időszakában - a nyelvi-képi-stilisztikai mozzanatokból felépülő nagy hatású, komplex struktúrák, ún. komplex képek a jellemzők. Ezek legfontosabb sajátossága - az olvasói élmény formálódásának belső működése, mozgástörvényei szempontjából -, hogy mindegyike „alkalmas költői hatásimpulzus kiváltására, egyszerre több, de legalább két valóságsík van jelen, s a tudat e síkok közt feszültséget érez, illetve e síkok közt ide-oda vibrál, oszcillál''. A logikai valóságleírás jobbára alá-fölérendeltségi, ok-okozati kapcsolatot, szembeállítást stb. alkalmaz, míg a költői valóságleírás többnyire egymás mellé rendelő, metaforikus megfeleltetéseket. A József Attila-i költészet kivételes gazdagsága, hogy ezen is túlmenően, akár egyetlen összetett, komplex képpel az olvasói tudatot állandó és többszöri valóság-, érzelem- és magatartássík közötti vibrálásra (oszcillálásra) készteti, sőt kényszeríti. A legendás korai vers, a Tiszta szívvel indításánál a szavak sorakoztatása, a felsorolás az adott szűkebb és tágabb környezet újabb és újabb bevett, megfellebbezhetetlennek tartott értékét tagadja. E folytonos negáció óhatatlanul feszültséget teremt, de legalábbis személyes viszonyulás kialakítását követeli meg a befogadótól. Még bonyolultabbá és feszültebbé válik ez a viszony akkor, amikor a párhuzamos szerkesztésnek köszönhetően apa és istenség, illetve anya és haza képei szinte egymásra vetülnek az olvasó tudatában: 64