Z. Varga Zoltán: Önéletrajzi töredék, talált szöveg - Opus 14. (Budapest, 2014)
József Attila önelemző prózája - szabad asszociációk, önműködő írás verbális agresszió a Szabad-ötletek jegyzékében
szerkezetbeli, szövegszerű, tehát mű-immanens párhuzamok helyett a szöveg befogadásának, értelmezésének helyzetéből indul ki. József Attila szövege zavarba ejtő, ám éppen ezért megszólító értelmezhetetlensége, egy zárt értelemegész megkonstruálhatatlanságának lehetetlensége a posztmodem művek jellegzetes befogadási szituációját idézi fel számára. Értelmezése a hagyományos (értelmezésében: modern előtti), a modern és a posztmodern poétikai formációk főbb általános nyelv- és szubjektumelméleti különbségei mentén állítja szembe a Szabad-ötletek jegyzékét a modern és premodern művek poétikájával és befogadói szituációjával - így József Attila saját költészetével is -, és rokonija a posztmodern műalkotásokkal és „életérzéssel”.12 A beszédhelyzet, a beszélő, illetve a beszéd modalitásának elemzésén keresztül az „életrajzi éntől” és a versek alanyaként megjelenő szerzőtől is megkülönbözteti a Szabad-ötletek jegyzékében megnyilatkozó beszélőt. Ez utóbbi tevékenységét a szövegszerveződés allegorikusként azonosított szerkezete miatt az „önteremtő szétszóródás” paradox kifejezésével írja le, a szöveg következetlenségét és ellenállását pedig a test szövegbe íródásával magyarázza. „A Szabad-ötletek üzenete ezért a dialógus, az önteremtő narratíva lehetetlenségét foglalja magába”, amiből arra a következtetésre jut, hogy „egy ilyen narratívában a realitás, az értelem, a bizonyosság nem a szerzői kontextusban, nem az autonóm műalkotásban, hanem a megfelelő befogadási eseményben rejlik.”13 Ez a megfelelő befogadói viszonyulás a versekből is jól ismert szeretet alapú megértés. Ez utóbbi szempont viszont elgondolkodtat afelől, hogy vajon abszolút érvényű-e a „posztmodern” Szabad-ötletek szembeállítása a „modern” költeményekkel, hogy vajon nem kell-e számolnunk jó néhány vers olvasása során is az eltűnő, önnön azonosságát a versekben és az írásban immár megtalálni és megalkotni képtelen „lírai énnel”, sőt hogy vajon nem terjeszthető-e ki ez a szituáció minden, az én megszövegezésének problematikájához kapcsolódó írásra, mint ahogy azt 12 Bókay Antal két legutóbbi József Attila-monográfiájáról írt bírálatában Veres András vitatja a fenti korszakolás érvényét, főként pedig annak tiszta korszakokként alkalmazását József Attila költészetére. Vö. Veres András: József Attila korszakai. Vita Bókay Antallal. Jelenkor 2010/7. 892. 13 Uo. 67. és 69. 120