Zelki János (szerk.): Már nem sajog. József Attila legszebb öregkori versei (Budapest, 1994)
Zelki János: Ajánlás
AJÁNLÁS „...s én állok minden fülke-fényben, én könyöklők és hallgatok. ” J. A. „Naponta kérdem: Élsz-e? Élek, élek. ” V. Sz, Borderline case. Ez azt jelenti, hogy határeset, amit a pszichológiában arra mondanak, aki az elmebaj és a neurózis között téblábol, nem bolond egészen, még nem az - gyógyítható. Lehet belőle egy jó kis neurotikus, ha sikerül a kezelés, és nem jön közbe semmi. Most nem az az érdekes, hogy akkor ezt nem tudták József Attiláról, illetve úgy tudták, hogy skizofrén és kész; hanem az, ami következik belőle: nyugodtan elképzelhetjük a valamelyest felépült költőt, amint verset ír ötven-, hatvan-, hetvenévesen. Meglessük - egyszer az életben -, „mi lett volna, ha”? Mert az úgy nem jó, ahogyan volt (ebből indulunk ki). Hiszen, amikor meghal egy költő, mi van? Nagy költő, amikor meghal fiatalon. Hova megy? És a verseivel mi lesz? Amiket még nem írt meg, csak fog. Visszaadja az Istennek? Vagy mi? Itt van ez az ember, József Attila, élt harminckét évet, csavargatták arra, aztán meg erre, meg is bolondították csöppet, majd gyógyítani kezdték alaposan - mi fájt neki jobban? A felét élte le az életének, mondjuk, akkor összepakolt, fogta a bőröndjét és kiment a vonatjához. Hát mi most utána megyünk szépen, ez lett kitalálva, talán nem veszi észre. Talán észreveszi, és nem fog haragudni. Akármilyen módon persze nem lehet fölkerülni arra a szerelvényre, csak a legjobb... indulattal. Tizenhárom költő húsz verse egy könyvben: József Attila legszebb öregkori versei. Szabad ilyet csinálni? - így kezdődött, aggályokkal. Nem véletlen ugyanis, hogy nem írta meg senki Rimbaud vagy Shelley vagy Petőfi öregkorát! Ráadásul