Zelki János (szerk.): Már nem sajog. József Attila legszebb öregkori versei (Budapest, 1994)

Zelki János: Ajánlás

AJÁNLÁS „...s én állok minden fülke-fényben, én könyöklők és hallgatok. ” J. A. „Naponta kérdem: Élsz-e? Élek, élek. ” V. Sz, Borderline case. Ez azt jelenti, hogy határeset, amit a pszi­chológiában arra mondanak, aki az elmebaj és a neurózis kö­zött téblábol, nem bolond egészen, még nem az - gyógyítható. Lehet belőle egy jó kis neurotikus, ha sikerül a kezelés, és nem jön közbe semmi. Most nem az az érdekes, hogy akkor ezt nem tudták József Attiláról, illetve úgy tudták, hogy skizofrén és kész; hanem az, ami következik belőle: nyugodtan elképzelhetjük a valame­lyest felépült költőt, amint verset ír ötven-, hatvan-, hetven­évesen. Meglessük - egyszer az életben -, „mi lett volna, ha”? Mert az úgy nem jó, ahogyan volt (ebből indulunk ki). Hiszen, amikor meghal egy költő, mi van? Nagy költő, amikor meghal fiatalon. Hova megy? És a verseivel mi lesz? Amiket még nem írt meg, csak fog. Visszaadja az Istennek? Vagy mi? Itt van ez az ember, József Attila, élt harminckét évet, csa­vargatták arra, aztán meg erre, meg is bolondították csöppet, majd gyógyítani kezdték alaposan - mi fájt neki jobban? A felét élte le az életének, mondjuk, akkor összepakolt, fogta a bőröndjét és kiment a vonatjához. Hát mi most utána me­gyünk szépen, ez lett kitalálva, talán nem veszi észre. Talán észreveszi, és nem fog haragudni. Akármilyen módon persze nem lehet fölkerülni arra a szerelvényre, csak a legjobb... indulattal. Tizenhárom költő húsz verse egy könyvben: József Attila legszebb öregkori versei. Szabad ilyet csinálni? - így kezdő­dött, aggályokkal. Nem véletlen ugyanis, hogy nem írta meg senki Rimbaud vagy Shelley vagy Petőfi öregkorát! Ráadásul

Next